SZILÁGYI JÁNOS: Munkája során depresszióval, szorongással, személyiségzavarokkal, demenciával, élethelyzeti nehézségekkel, család- és párterápiával, Parkinson-kórral is foglalkozik. Erről az jut eszembe, amikor egy olyan szert hirdetnek valahol, ami a majdani vevőt megszabadítja a túlsúlyától, selymessé teszi a bőrét, és megszűnik a hajhullása is. Tudom, szemtelen hasonlat, de a kérdésemet akkor is jogosnak tartom: nem sok ez egy kicsit?
KÁRPÁTI RÓBERT: Ez olyan, mintha egy sebésztől megkérdezné, hogy miért operál vakbelet, gyomrot, epét, nyelőcsövet és hasnyálmirigyet is. Hát azért, mert sebész. Én meg pszichiáter és neurológus vagyok.
JÁNOS: A témában abszolút kezdők érdekében tisztázzunk néhány idevonatkozó alapfogalmat. Mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus között?
RÓBERT: A pszichiáter orvosként végez az egyetemen, tehát mi, pszichiáterek tudunk vért venni, injekciót adni, szívet vizsgálni. Vagyis mindent, amit egy általános orvosnak tudnia kell, mi is tudjuk. A pszichológus viszont bölcsész szakot végez, ezért egészen más dolgokat tanul. Persze a munkánk sok helyen összefonódik, a pszichológusok sokat tudnak nekünk segíteni. Olyan diagnosztikát, kezelést és egyéb hasznos feladatot képesek megcsinálni, amit mi nem.
JÁNOS: És a neurológus?
RÓBERT: A neurológia az agy szerves megbetegedéseivel foglalkozik, mint például az ott jelentkező érproblémák és ezek következményei, vagy a Parkinson-kór, az epilepszia stb.
JÁNOS: Akkor vissza is térhetünk az általam túl sokfélének gondolt tevékenységére. Van ezek közül kedvenc? Például jobban szeret foglalkozni egy depressziós beteggel, mint megpróbálni helyreállítani egy billegő párkapcsolatot?
RÓBERT: Én inkább a klasszikusabb pszichiátriai esetekkel szeretek foglalkozni, mert náluk lehet talán a leglátványosabb eredményeket elérni. Ezt úgy értem, hogy egy súlyos pszichózist megszüntetni, vagy legalábbis enyhíteni, és az illetőt a téveszméiből visszahozni a való világba, vagy a depressziójába mélyen belesüppedt embert meggyógyítani, az nagy öröm – ha úgy tetszik, siker – mindkét fél számára.
JÁNOS: Tévedek, ha azt feltételezem, hogy egy pszichiáter jó emberismerő is?
RÓBERT: Ezt így általánosságban nem merném kijelenteni, sőt! Amikor egy lélektannal foglalkozó szakember érzelmileg is érintve van egy ügyben (legyen az a saját párkapcsolati mizériája, vagy konfliktusa a kibírhatatlan, hülye főnökével), akkor a tanult szakmájával semmire nem megy. Ugyanolyan ostobán vagy bölcsen, indulatosan vagy higgadtan, vagyis a személyiségének megfelelően fogja kezelni az adott ügyet, mint bármelyik „civil” embertársa.
JÁNOS: Mikor van végleg vége egy kezelésnek? És általában ki vet véget neki: a terapeuta vagy a páciense?
RÓBERT: Erre a pszichoterápiában szabályok vannak, amelyek legfontosabb része az úgynevezett terápiás szerződés, ami nem más, mint egy – mindkét fél által aláírt – megállapodás, mely a terápiás együttműködés szabályait, kereteit és körülményeit rögzíti. Ebben a találkozások számától és gyakoriságától a terapeutának járó tiszteletdíjig minden benne foglaltatik.
…
Az interjú folytatását a Nők Lapja Psziché 2019/1-es lapszámában olvashatjátok el.
Szöveg: Szilágyi János
Fotó: Járdány Bence
