A hazugság témakörét régóta vizsgálja a pszichológia, eredetét, működési mechanizmusát azonban máig sok titok fedi. Azt viszont valamennyi kutatás megerősíti, hogy a hazudozásra adott rossz reakcióval, vagyis szidással, fenyegetéssel, büntetéssel vagy megszégyenítéssel semmire sem megyünk, sőt, csak újabb lódításra ösztönzünk. Ha a gyermekünk nem mond igazat, inkább nézzünk a színfalak mögé, ismerjük meg és fogadjuk el az életkori sajátosságait, próbáljuk meg felfejteni a lelki mozgatórugókat, és közben ne feledkezzünk meg önmagunk vizsgálatáról se.

Természetes fantáziálás

„Amikor a kisgyerek lenéz az asztal alá, és kakaóval kínálja az ott lapuló kis lényt, Kalit, akit mi nem látunk, az nem hazugság. Amikor megkérdezzük, hogy ki pisilt a szőnyegre, és az a válasz érkezik: »Kali«, még ez sem az, bár ez már tartalmazza a várható szemrehányás elől való menekülés mozzanatát. Mégis: ez konfabuláció. Összemossa a fantázia és a valóság elemeit, ami ebben az életkorban teljesen normális – mondja a gyermekpszichológus. – Ha négy és fél éves kisfiam azt mondja, hogy szombaton átjön hozzánk az óvodai barátja, Marci, és zavartan hozzáteszi, azt mesélte Marcinak, leszállt a házunk előtt egy ufó, és mi kimentünk megnézni, akkor helytelen volna így rádörrenni: »Szóval hazudtál, a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát.« Hanem? Hazudjak én is Marcinak? Hát legalábbis éljek úgynevezett mentális rezervációval, ne mondjak semmit vagy hümmögjek, ha szóba kerül a dolog?” A konfabulálás nagyjából hétéves korig rendben van, ezután egyre inkább neurotikus tünetnek számít, amivel a gyerek rossz szociális helyzetén igyekszik javítani vagy önbizalmának sérüléseit próbálja helyreállítani.

…

Cikkünk folytatását a Nők Lapja Psziché 2016. áprilisi számában találjátok.

Szöveg: Kis Henrietta

Fotó: Garai Edit