Az evéssel jutalmazza, ugyanakkor bünteti is magát – avatott be evési szokásaiba első találkozásunkkor a 38 éves Edina, aki végre elhatározta, hogy megoldhatatlannak tűnő problémájával pszichológushoz fordul.

– Sokszor eszem magam rosszullétig, ilyenkor végképp nem értem magamat – meséli. – Hogyan tudnék ezen változtatni, ha fogalmam sincs, mi történik velem, bennem? Az összes létező diétát kipróbáltam már. Még a koplalás jött be a legjobban, mert ha elkezdek enni, képtelen vagyok abbahagyni. Inkább az éhséget viselem, mintsem meg kelljen állnom, hogy desszertet egyek. Ezért sem működik nálam az életmódváltás, mert ott pont az arany középutat kellene megtalálni, amit nagyon szeretnék, és tudom, hogy ez lenne a megoldás, főleg hosszú távon, de nem vagyok rá képes. Az elmúlt huszonkét év ezt sajnos bebizonyította. Lassan szembe kell néznem azzal, hogy így fogom leélni az egész életemet.

„Kell az érzés: legalább ők jól vannak”

A terápiás folyamat 12–15. üléséig egy téma körül keringtünk: „Ki vagyok én valójában? Miért nem hagyják mások, hogy az legyek, aki vagyok? Soha nem lehettem önmagam.” Kívülről szemlélve a helyzetet, könnyen azt hihetnénk: itt ez a szegény nő, akit elnyom a környezete, már gyerekkorától igazodnia kell másokhoz, ahelyett hogy kipróbálhatná, megtapasztalhatná magát egy védelmez környezetben. Ha engedték volna, akkor lehetne önmaga. Egykor a szülők valóban nem támogatták megfelelően Edina önállósági törekvéseit, túlóvták, igyekeztek felkészíteni minden veszélyhelyzetre, megvédeni minden lehetséges csalódástól, konfliktustól, így aztán az a képe alakult ki a világról, hogy félelmetes hely, amelyet nem felfedezni kell, hanem inkább túlélni. Fontos, hogy közel engedje magához az egykori, kiszolgáltatott gyermek érzéseit, azonban a jelenben már ő maga tartja fenn ezt az állapotot azzal, hogy nem szab határt önmaga és mások érzései, magánügye között.

– Muszáj kiszolgálnom őket, a fiamat, a férjemet, az anyámat, különben piszok lelkiismeret-furdalásom van. Nekem kell az érzés, hogy legalább ők jól vannak. Ha anyámnak rosszkedve van – ami elég gyakran előfordul, mióta a nagymama meghalt –, rohanok haza a munkából, hogy vele legyek. Ilyenkor lemondok minden programot, úgysem tudom jól érezni magam sehol, folyton azon kattogok, milyen rossz lehet neki egyedül, biztos unatkozik vagy sír. Próbálom vigasztalni, biztatni, hogy szervezzünk programot, mozduljunk ki, de ilyenkor nem is akar jobban lenni. Annyira borzasztó belegondolnom, hogy egyszer ő is meg fog halni. Főleg  nem voltam jó lánya, nem olyan lettem, amilyennek szerette volna.

– Akkor, ha jól értem, ön felelős mások érzéseiért.

– Hatással vagyok rájuk. És ha már én nem vagyok jól, legalább ők legyenek. Ha tudok ezért tenni, megteszem. Ez azért ad nekem egy kis sikerélményt, pozitív irányban befolyásolja az önértékelésemet, amikor látom, hogy ők boldogok.

– Csak éppen ellene hat annak, hogy önmaga jól legyen.

…

A cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2019/1. lapszámában olvashatjátok el. 

Szöveg: Dr. Lukács Liza

Nyitókép: Getty Images