Szerda délben a Hadikban az egy négyzetméterre jutó írók, költők, könyves bloggerek, irodalombarátok száma zavarba ejtően magas. Van, aki interjút ad, más laptopos megbeszélésen ül, ebédel, bambul a Bartók Béla útra. Hogy a legendás, múlt századi kávéház él, sugárzó, a valóságot és a jelent alakító ereje van, az nagyrészt annak a lánynak köszönhető, aki lélekszakadva robban be az ajtón.
– Pár percre laksz a kávéháztól, gyakran felbukkantok itt a pár hónapos Mimivel, de most a sistergésedből látni, hogy nem babasétáltatásból jössz.
– Harminc éve hunyt el Márai Sándor, egy irodalmi esttel rá emlékezünk a Várkert Bazárban márciusban. Annyi mindent megmutatott nekünk, annyira értette a női lelket, hogy amikor először olvastam Az igazit meg az Eszter hagyatékát, azokat a regényeit, amelyben nők szerelmét, az elhibázottságát, vágyait mutatja be, azon gondolkodtam, hogy honnan tudja? Honnan ismerheti ennyire? És aztán rájöttem, hogy hatvanhárom évig élt együtt Lolával szerelemben, háborúban-harcban, összetartozásban, és ez a férfi figyelt, szeretett és írt.
– Aki itt ül velem szemben, azzal meg az történt, hogy beleszületett az irodalomba és ebbe a tudásba. Az apukáját húzta érettségi tételként.
– Volt abban az évben egy kortárs tétel: Pilinszky János, Nagy László, Juhász Ferenc költészete. Ezt húztam ki, néztem az osztályfőnökömre, aki a magyartanárom is volt, hogy erre ugyan nem készültem, de azért van róla mondandóm. Végül új tételt, Németh Lászlót húztam.
– Viszont ami igazán érdekel engem, az az a tudás, hogy miként kell jól családban élni.
– Édesapámtól nemcsak az irodalom szeretetét kaptam, hanem mindent, ami számomra emberség, szeretet. Édesanyám egészen rendkívüli orvos, ember és társ, pár éve meg is kapta a múzsa díjat, ami persze csak egy kedves cím, mégis erős minta arra nézve, hogy az ember az élete több területén is hogyan teljesít, és hogyan érzi magát. Nagyon nagy találkozás az övék. Ők ketten valóban meg tudták valósítani az életükben azt az összetartozást, amelyre, azt hiszem, mindannyian vágyunk, olvassuk a versekben, regényekben, látjuk a filmvásznon. Ők ezt tényleg át tudták ültetni a mindennapokba. Nálunk a vasárnapi fél kettes ebéd szent és sérthetetlen volt, a család nőtagjai a mai napig minden szombaton találkoznak a Fény utcai piacon, együtt vásárolunk be, megbeszéljük a héten történteket. Sajnos már nincs velünk a nagymamám és a nagynéném, de anyuval, Eszterrel, a nővéremmel és a kislányommal próbáljuk tartani ezt a hagyományt. Most érzem csak igazán, amióta Mimi megszületett, ezeknek a családi szertartásoknak a megtartó erejét.
– A nővéred, Eszter fogalmazott úgy, hogy a papa volt a Nap, és ti keringtetek körülötte. Hozzá kell tennem, fénysebességgel, mert ti sem spóroltatok magatokkal.
– Amikor a férjem megismert, azt mondta, Nusika, te olyan sűrű vagy. Fura ez a szó, de tényleg. Mi mindannyian sűrűek vagyunk. Ha a papa verseit elolvassa valaki, az is olyan sűrű… Annyira el akart valamit mondani, innen, onnan, mindenhonnan húzta le a tudást, amit összeszedett a világról. Valamit keresett és akart, és én azt gondolom, hogy közelebb került hozzá nyolcvanhét év alatt. A mama külön univerzum. Nemrégiben kerek születésnapot ünnepelt, folyamatosan dolgozik, rendezi a hagyatékot, most, hogy megjelent A mindenség szerelmese című könyv, már egy másikat tervez, segít az irodalmi esteknél, Eszternek a betegeknél. Merthogy a nővérem is orvos lett, a Honvédkórházban kardiológus, neveli a két fiát, a férjének segít. Az én életem is ugyanez, szinte több a munkám, mint Mimi születése előtt. Ez nem választás, valahogy ez bennünk van, hogy csinálni kell.
– Kijelenthetjük, hogy ez a fegyelem az arisztokratizmus lényege, függetlenül attól, hogy kőműves fiaként vagy gróf gyermekeként születtél?
– Bátran kijelenthetjük. Apu a Tópart utcában született Bián, nagyon egyszerű körülmények között. Sok versében előkerül, milyen szegényen éltek, de mind a két szülő fegyelmezett volt, sokat dolgozott. Apukája nem volt olvasó ember, de anyukájában valahogy megszületett a vágy… Ő pedig falta azokat a könyveket, amelyeket édesanyja egy vigéctől vásárolt össze. A legjobb barátja, Hantai Simon világhírű festő volt. Simon húga, Mariska gyerekként szerelmes volt apukámba, összejártak, a két fiú a hat év korkülönbség ellenére életre szóló barátságot kötött. Mariska végül zárdába vonult, némasági fogadalmat tett…
– Anyukád nagyon más környezetből jön.
– Az anyai nagymamám igazi femme fatale volt Békéscsabán, legendás volt a szépsége, karakánsága, személyisége. Fekete hajú, villanó kék szemű, impulzív nő. Érdekes, hogy az ő világuk, az anyai szülők világa mégis összeért apukámék világával. A nagymamám számára is fontos volt a művészet, kiállításokra, irodalmi estekre jártak. Édesanyám ‘67 nyarán, Ferenczy Béni temetésén látta először apukámat, aki fiaként búcsúztatta atyai barátját, a szobrászt. Anyám ott állt tizennyolc évesen, nézte az akkori legnagyobb irodalmi sztárt, Juhász Ferencet. Hozzáteszem, az első feleségével, mert ő állt mellette. A nagymamám meg húzogatta anyám kezét, hogy nézd, itt a Juhász Ferenc, na, ő a legnagyobb. Anyukámnak volt egy féltestvére, Gutai Magda, aki korának ünnepelt költőnője volt, gyönyörű, fiatal, nagyon tehetséges. Vele járt a szigligeti Alkotóházba, az írók közé. Nagy László élete utolsó napján is ott voltak, Szécsi Margit felolvasóestjét tartották éppen. Anyukám mondta is Nagy Lászlónak, hogy nem nézel ki jól, lázas vagy, menj el reggel orvoshoz. Hajnalig beszélgettek. Másnap meghalt. Apám akkor nem volt a vendégek között. Rengeteg alkalommal kerülték el egymást, ahogy egyébként mi is a férjemmel. Utólag kinyomoztuk, mi vagy húszszor találkoztunk különféle rendezvényeken, de évekig nem volt egymással élményünk. Aztán volt egy pont, amikor meg igen. Anyukámékkal is így történt. Édesapám addigra már megözvegyült, és ami a legfontosabb, szembe tudott nézni magával, meg tudta fogalmazni, hogy ő ilyen, ezért ilyen és ilyen nő illene hozzá. Egészen precízen Kass Jánosnak mondta 1978. március 14- én, hogy ő egy szőke, harmincas, független orvosnőt képzel el maga mellé. Másnapra, 15-re Kass János összehívott egy kis ünnepséget, ahol megjelent anyukám harmincéves, szőke, független orvosnőként. Egy dologra figyelmeztette Kass János még az ajtóban: ne beszéljen Nagy Lászlóról az édesapámnak. Egy hónappal korábban veszítették el, sok évtizedes barátság volt az övék. Anyukám belépett, és azonnal Nagy Lászlóra terelte a szót, fontosnak tartotta, hogy elmondja, hogy az a pár sor, amit papa az Új Írás nevű lapjában írt, annál nem olvasott szebb búcsúztatót. Édesapám még aznap este megkérte a kezét. Egyébként az előző feleségét is egy héten belül vette el. Én sem húzom az időt. Ki tudja, mennyi van? Szeretem minden áldott nap elvégezni, ami tőlem telik, minden áldott nap megdolgozni az életért. A szüleim is ilyenek. Eszter is ilyen. Van bennünk egy lázas tenni vágyás.
– Pedig megesik, hogy a zseniális, erős személyiségű szülőket követő nemzedék leereszt. Egyszerűen ott csúcsosodnak az energiák a szülőknél.
– Azt nem mondhatom, hogy kímélném magam, vagy hogy a sors engem kímélt. Rengeteget dolgozom, gyereket nevelek, így is előfordul, hogy ítélkeznek felettem. Nagyon kemény a világ! Valószínűleg az én életem kívülről nézve nagyon-nagyon jó. És valóban az. Nem cserélném el senkivel. Csodálatos családba születtem, és lett egy csodálatos családom nekem is. Azt csinálom, amit szeretek. Olykor harcolnom kell érte, de mindenki más is harcol. De… azért volt valami, ami átrendezett… összetört. Ha Juhász Anna nevére rákeresel, mindenütt azt találod, hogy szép ruhában mosolyog, irodalomról, versekről, művészetről beszélget. (Itt Anna elhallgat, várok, érzem, nem szabad megszólalni.) Immunhiánynyal születtem. Anyukám immunológus, így aztán pontosan tudjuk, hogy ezzel hogyan lehet együtt élni. Még fi atalon volt egy rossz kapcsolatom egy nagyon erős krízishelyzettel, és ez a stressz-szint indukált nálam egy autoimmun betegséget. Az egyik pillanatban még ünnepelt fruska voltam Pesten, a következőben egy szanatóriumban találtam magam Parádfürdőn. Arra emlékszem a gimiből, hogy minden padba bele volt vésve, hogy Juhász Anna. Minden padba. Huszonegy éves koromig ebben a burokban éltem. Hogy Annácska a legszebb. És a felnőtté, nővé válás küszöbén ott feküdtem Parádfürdőn egy szanatóriumban, egyedül egy szobában, távol a családomtól. Szteroidokat kaptam, és az összes hajam kihullott. Én erről soha nem beszélek, de nem azért, mert titok, hanem mert próbálok magamnak is példát mutatni… azzal, hogy nem helyezek erre hangsúlyt.
– Nem is kell.
– Szerintem sem. Csakhogy egy olyan világban élünk, ahol az emberek számára fontos a látvány. Én is szerettem a látványos dolgokat. Aztán az élet rádöbbentett, hogy mindez milyen törékeny, egyik pillanatról a másikra el lehet bármit veszíteni. Körülbelül két napig voltam a végletekig kétségbe esve. Két napig voltam úgy, hogy vagy a világ összes tükrét összetöröm, vagy ebbe az egybe hosszan belenézek. Az utóbbit választottam. Elkezdtem naplót írni, szembesítettem magamat mindennel, ami történt, vajon miért történt, miben kell változnom. És elmentem a parádfürdői trafikba, vettem néhány divatlapot, rendeltem anyukámtól könyveket. Néztem a nőket a magazinokban, oké, rajta ez vonzó, és nézzük meg, hogy én most ezzel, amim van, ami megmaradt, mit tudok kezdeni? Hogy akarok kinézni, mit akarok elérni, és ha egyszer elhagyom a szanatórium biztonságos falait, hogyan fogok visszatérni Budapestre? Hogy mennyire nehéz lehetett papusnak is, a verseiből derült ki: „Este van, este van. / Anna lányom messze van. / Sétál a havas Mátrában, / akár a fény a kristályban. / Szívem összeesve van.”
– Én leragadtam ott, hogy két nap alatt össze tudtad magad szedni.
– Két nap a döntéshez kellett. Összerakni magam egy hosszabb folyamat volt. Több mint tíz éven át vissza se mentem Parádfürdőre, pedig minden évben pár kilométerre onnan, Mátraházán telelek. Amikor 2015-ben meghalt papus, megkértem anyukámékat, hogy menjünk el. Visszamentem a régi szobámba, az étkezőbe – ebbe a gyönyörű kastélyba, ahol hosszú hónapokat töltöttem. Emlékeztem, egy néni elkezdett nekem sapkákat horgolni. Egy fiúnak a villamos levágta a lábát. Nekem autoimmun betegségem volt. Minden szobában – mint Thomas Mann Varázshegyében – egy másik bajjal küszködő ember lakott, és az kötött mindannyiunkat össze, hogy lábra kell állnunk. Az étkezdében találkoztunk. Nagyon jóban lettem a sapkákat horgoló hölggyel, a fiúval és még pár emberrel. Ha egy évig ott vagy, megpróbálod megtalálni a helyed abban a zárt világban. Meg kell tanulnod beszélni magadról. Ott már nem Annácska vagy Juhász Ferenc csinos lánya voltam, hanem egy lány, aki… szegény, jaj, mi van vele? Körülbelül fél éve éltem ott, amikor bejött az igazgatónő a szobámba, és azt mondta, hogy annyira szeretnek itt, és látják, hogy jóban lettem mindenkivel, van épp egy üresedés, dolgozzak náluk. Ezen az estén gondoltam végig, hogy itt ülök hónapok óta Parádfürdőn, húszéves vagyok, eddig volt egy izgalmas, inspiratív életem, viszont van most ez a helyzet, és azt sem tudom, jobb lesz-e valaha bármi, vagy sem. Na de maradjak itt? Ez lesz Juhász Anna élete? Másnap fölkeltem, megköszöntem az igazgatónőnek, hogy bár nagyon szép ajánlat, de ez nem az én utam. És jöttek a könyvek, az építkezés, a szembenézés, hogy ezt jól csináltam eddig, ezt meg rosszul. Próbáltam kitalálni, merre tovább. És a jóisten dobott egy mentőövet. Pár napra rá kiderült, hogy elnyertem egy jóval korábban megpályázott ösztöndíjat Rómába, szeptembertől mehetek.
– A nagymamám mondogatta, hogy elég kicsit kifelé kapaszkodni a gödörből, és a jóisten ledob egy kötelet…
– Ma már mindez távoli, éppen annyi időt éltem azóta, mint előtte, abban a másik életemben. És csak azt tudom mondani, hogy annyi mindent kaptam! Gondolhatnánk például, hogy egy ilyen betegség után szemérmesebb lesz az ember. Én pedig pont azóta merek kiállni a színpadra. Az iskolában nem mertem szerepelni, de amióta meg kellett tanulnom az új külsőmmel emberek elé lépni, már nem félek. Emlékszem, egyszer álltam a villamosmegállóban, mellettem egy fiú a barátjával beszélgetett, rám nézett, és azt mondta, nézd, milyen nagyon szép az a lány, de miért van kiszedve a szemöldöke? Aj, ez a mostani divat. Én meg azon gondolkoztam, hogy igen, nekem sok tekintetben most már úgy kell élnem, ahogy nem tetszik, de nincs választásom. Jó volt Rómában, a könyvtár biztonságában a katolikus emigrációról kutatni, sokszor egyedül laktam egy szobában, az élet segített regenerálódni. Aztán fokozatosan visszatértem az életbe, de már azzal a tapasztalattal, amit csakis önmagával megküzdve szerezhet meg az ember. Viszonylag keveseknek adatik meg, hogy éveket szánjanak az önmagukkal való megbékélésre. Rómában váltam boldog, elégedett, kiegyensúlyozott nővé, onnan már az az Anna jött vissza, aki végiggondolta, mit akar az élettől, megtalálta önmagát. Ott született meg a tudatosabb, erősebb Juhász Anna. Elmúlt, hogy azon rágódjak, esetleg kinevetnek.
– És azt hogy éled meg, hogy olykor szemedre vetik, túl csajos vagy az irodalomhoz?
– Születésemtől kezdve mindig azt érzem, hogy meg kell győznöm az embereket arról, hogy ez nekem tényleg fontos. Azért is bosszantó az erre szánt energia, mert én úgy érzem, hogy az irodalom tényleg az a nyelv, amely – lehetsz diplomata, kukás, asztalos vagy jó csaj – összekapcsol minket. Mindannyiunk sztorija, mindannyiunk élménye: a szerelem, a csalódás, a vágyakozás, a himnusz, élet és halál. Gyakran megkapom, hogy ja, neked könnyű. Híres költő lánya, és ráadásul gyönyörű vagy. Na de hát… miért lenne nekem könnyű, akár szépnek lenni? Minden egyes reggel fölkelek, kifestem, összerakom magamat. Persze nem állhatok oda magyarázkodni… Én úgy szeretnék valamit megmutatni az életből, hogy nem ezzel hívom fel magamra a figyelmet. Nehéz is most erről beszélni…
– Hogy érzed, ami veled történt, mire hatott leginkább: az életviteledre, gondolkodásodra, érzelmeidre?
– Azt gondolom, az én példám arról szól, hogy az egész életünk törékeny. Ha bármire is tanít a hitem, mindaz, ami engem megrendít, átrendez, elgondolkodtat, az az, hogy én nem bírálhatom felül, hogy velem mi történik. Maximum azon tudok dolgozni, hogy ezzel mit kezdek. És minden nap megköszönöm a sorsnak, hogy létezem. Ha így, hogy egy szempillát kell felragasztani, akkor így. Hát azért olyan nagy dolog nem történik. Az én igazi megmérettetésem nem a külsőm, hanem az, hogy tudok-e eleget tenni azért, hogy az emberek olvassanak. Nem lettem alkotó, de a magam módján viszem tovább az örökségem.
– Egy kicsit sem terhes ez az örökség?
– Nem nehezedett rám soha. Úgy nőttünk föl, hogy Eszterrel énekeltünk, verset mondtunk, részt vettünk a társalgásban. De ha kislány koromban megkérdezték, mi akarok lenni, habozás nélkül rávágtam, hogy butikos. Elcsentem anyám szekrényéből a Roth schild-ruhákat, szétvagdostam, miniszoknyát csináltam belőle, rávarrtam apám hózentrógerét. Imádtam, hogy nálunk rengeteg ember van, és mindenki fontosakat mond, láttam anyukámon is, hogy ragyog a társaságban. Fontos volt nekem a külsőség. Ma már nem az.
– A szalonkultúrát is te hoztad vissza a pesti életbe.
– Egy kisgyerek érkezésekor sok mindent végi gondol az ember, magát is újraértelmezi. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ha van valami, amire Mimi születésén túl büszke vagyok, az az, hogy át tudtam ültetni, amit otthon láttam, egy olyan keretbe, amely korábban nem létezett. 2010-ben senki sem látott ebben fantáziát, de én hittem az irodalomban, a saját példámból tudtam, mennyi segítséget adhat az élet elviseléséhez. Nyolc éve, amikor elindult a Hadik Irodalmi Szalon, valami gát átszakadt bennem. Elárasztott a bizonyosság, hogy ez az. Ez az, amit szeretnék. Emberekkel értékek mentén beszélgetni. Nálunk nem celebek ülnek, mégis telt ház van, a csilláron is lógnak. Irodalmár vagyok, nem kommunikációs szakember, nincsenek fizetett hirdetéseim, stratégiáim. Megtanultam regisztrálni, színpadot tervezni, szerkeszteni, sajtózni, fészbukozni. Amikor 2012-ben ott hagytam a munkahelyemet – könyvvásárokat szerveztem –, az úgynevezett szabadúszó lét a családomat megijesztette. Féltettek nagyon, de a telt házak megnyugtatták őket. Sok év munkája van abban, hogy most már irodalmi estet rendezni szexi.
– Olyannyira szexi, hogy a fáma szerint, amikor a leendő férjed meglátott egy rendezvényen, felhívott, és azt mondta: Juhász Anna, szeress belém!
– Egy fájdalmam van, hogy apukám már nem láthatta, hogy a magánéletemben is révbe értem. Attilát két hónappal a halála után ismertem meg. Az egyik irodalmi estemen lépett hozzám, másnap már randevúztunk. Ezekben a napokban még anyukámmal laktam, hogy a gyász után ne legyünk egyedül, de hamar beindult a saját életem. Immáron készen egy komoly kapcsolatra. Attila az elején felismerte, hogy nekem nem egy apám volt, akire felnézek, hanem Juhász Ferenc egy tanító. Mi a kezdetektől őszinték vagyunk egymással. Ami velem történt, sokat formált rajtam. Minden, ami azóta történt velünk: esküvő, család, a Juhász Ferenc életéről szóló fi lm, könyv, azt már együtt építettük. Attila filmes, független producer. Saját világa van, kiegyensúlyozott, alkotó ember. Abban a munkában, amellyel édesapám hagyatékát ápolom, ő is megtalálta a helyét, ahogy én is az övében. A kislányunk ebbe a közös alkotásba született bele, és egy napon talán továbbviszi ezt az örökséget.
Az interjú erdetileg a Nők Lapja 2019/12. lapszámában jelent meg.
Szöveg: Vass Virág
Fotó: Fiala de Gábor