Vékony fiú, izeg-mozog a széken. Már mondja is, egy levegővel. Néha akad csak meg, akkor legyint, hogy „régen” más volt, akkor úgy érvelt, mint egy attikai szónok, de mostanra valahogy elfáradt, kifutott belőle a korábbi szusz. Húszéves. Kicsit még gyerek, kicsit már felnőtt. Régóta van ez így. Mondom, kezdje az elejéről. Keresi az elejét.

– A testvéreimmel együtt napokra magunkra hagytak minket otthon. A hétéves bátyám kókuszgolyót készített, azon éltünk, amíg el nem fogyott minden. A szomszédok szóltak a rendőröknek. Nekem nincsen családom, onnantól nem is volt többé. Nem tekintem őket annak.

Számolgatja az ujjain, hány testvére van. Sok. Pontos számot nem tud.

– A gyermekvédelmi központból, ahova akkor kerültem, csak összevissza emlékképeim vannak. A rendszeres hidegzuhanyok az oviban, amikor rosszaságot csináltam. Meg amikor a fejemet a víz alá nyomták. Két jó dolog volt, egy nevelő néni, akinek a nevére már nem emlékszem. Virágot hozott nekem, hogy ültessem el őket a kertbe. És üveggolyókat. Az üveggolyók voltak az én nagy kincseim. Szeretett engem. Sok intézetben, gyerekotthonban voltam már. Hétben. Vagy nyolcban? Pedig a törvény is kimondja, hogy a legfontosabb az lenne a gyerekeknek, hogy a gondozási helyek, a személyzet ne cserélődjön, legyen kihez kötődnünk, legyen kit szeretnünk. Igazából már kicsiként, aztán nagyobbként is úgy éreztem, mintha börtönben lennénk.

Hogy kiszolgálnak, megkapjuk az ételt, a vizet, fürödhetünk. Megvan a kötelező ellátás, és annyi. Mint az állatoknál. Ridegtartás. És csak szabályok, mindenfele. Ha nem tartod be, büntetés. Emlékszem, amikor az egyik nevelő rokona a lábamnál fogva lógatott ki a harmadikról. Mert bújócskát játszottam, elbújtam az egyik szekrénybe. Úgy rángatott ki onnan. Vittek volna, nevelőszülők. Jöttek hozzám, hoztak ajándékot. De én meg sem szólaltam. Hátraarc. Szándékosan úgy viselkedtem, hogy ne legyek szimpatikus nekik, hogy ne akarjanak engem. Nem szerettem volna megint új közegbe kerülni. És féltem a családtól. Féltem, mert sosem éltem családban…

„ITT A GYEREKEKKEL MINDENT LEHET”

Tizenhárom körül volt, amikor az otthont, ahol élt, mégiscsak bezárták, felújítás céljából. Azóta sem nyitották újra, benőtte a gaz. Újra költöznie kellett, egy másik városba, lakóotthonba. Ott kezdett el igazán olvasni. Rengeteget. De a komoly gondok is ott kezdődtek. Gyorsan cserélődött a személyzet, közmunkaprogramból jöttek szakképesítés nélküli nevelők. Szinte semmi sem volt állandó, alig volt, ami biztonságot, nyugalmat adott volna a lelkileg, testileg amúgy is összevissza tépázott gyerekeknek.

– Aztán hirtelen egyre több olyan gyerek került oda, akik nem odavalók lettek volna. Drogosok… Minden volt. Kurválkodás, lopások. És egyre csak nőtt a káosz. A gyerekek között is egyre nagyobb lett a feszültség, egyre több a konfliktus. A felnőttek között is. Volt olyan nevelő, aki simogatta a lányokat, egy idő után már csak kettesével mertek zuhanyozni. Nagyon kemény csajokat láttam rendszeresen sírni. Féltek. Engem is volt, aki inzultálni próbált, megfogta a fenekem, fogdosott máshol is. De én megrúgtam. Megpofoztak, vezetők. És akkor én odaálltam, és azt mondtam: „… néni, ugye tudja, hogy én ezért magát fel fogom jelenteni?” Már akkor is nagyon zavarta az igazságérzetemet, hogy senki nem tesz soha semmit, hogy itt a gyerekekkel mindent meg lehet csinálni. Késett az ellátmány is, a zsebpénz – ami a családi pótlék egy része –, és volt, hogy hónap végére valahogy már alig volt étel. A nevelőknek és a gyerekek zsebpénzéből kellett összedobni az ebédrevalót.

Meséli, ő már 2013-ban megírta az első beadványát a lakásotthonban működő érdekképviseleti fórumhoz. De ahogy egyre többször emelte fel a szavát, egyre több felnőtt idegeit piszkálta meg. Kényelmetlenné vált. Akkoriban kezdte bújni a jogszabályokat, először is a gyermekvédelmi törvény paragrafusait.

– Akkor már rendszeresen berendeltek a főgóréhoz. Tizenhárom évesen heti szinten jártam hozzá, hallgattam folyamatosan, hogy én egy sátán vagyok, egy genetikai hulladék, hogy hozzám pap kell, hogy kiűzze belőlem a gonoszt, hogy olyan leszek, mint anyám meg apám. Vég nélküli gyomorgörccsel éltem. Megegyezni nem tudtak velem, ahogy megvesztegetni sem. Akkor már megfenyegettek, hogy ha tovább jogászkodom, áthelyeznek oda, ahova nem nagyon akarnám. Azoknak az intézményeknek olyan híre volt közöttünk, hogy ott a gyerekek megerőszakolják egymást, hogy oda súlyos pszichés betegeket, drogfüggőket, bűnelkövetőket raknak be. Rettegtem, hogy oda küldenek. Akkor már fi zikailag is nagyon rosszul voltam a sok stressz miatt.

Csontsoványra fogytam. Mindent megtettek, hogy a többi gyerektől se kerüljön ki az otthonról semmi terhelő bizonyíték vagy vád.

Szembefordítottak mindenkit mindenkivel. Voltunk mi, az „értelmiségi” csapat, pár sráccal, minket nem lehetett megvesztegetni. A többieket meg lehetett győzni cigivel, pluszkimenővel, csokival. Tudtam, hogy bizonyíték kell. Egyszer, amikor két nevelő bezárkózott az irodába, megszerveztem, hogy a tudtuk nélkül bekerüljön oda egy diktafon… Öt és fél órás anyag lett belőle. Mindenkit kibeszéltek, akit csak tudtak. Kit hogyan kell félreállítani, nevelőket, gyerekeket egyaránt. Már a legelején közli az egyik a másikkal, hogy ő ezt a Leont úgy meg fogja verni, ha bármit szól, mint annak a rendje. Végigvették, kit hogyan manipulálnak, aztán sorban leostobáztak, kinevettek mindenkit, egyenként. Összegyűjtöttem a gyerekeket, azokat is, akiket korábban átállítottak a saját oldalukra, üljenek le, hallgassák csak meg. A „verőlegények”, a nagyobb fiúk akkor ébredtek rá, hogy manipulálva vannak, uszítják őket ellenünk, kisebbek ellen, hogy sakkban tartsanak minket. Volt, aki sírt, amikor az igazságot meghallotta. Ellenem pedig elindult az igazi hadjárat. Megpróbáltak megfélemlíteni. De én akkor már nagyon kiképeztem magam családjogi, gyermekvédelmi kérdésekben, úgy, hogy sok nevelőn is túltettem. Tizenhat éves voltam. Rengeteget olvastam. Volt, hogy ezért nem vertek meg a rendőrök. Hivatkoztam a megfelelő paragrafusra, ők összenéztek, majd az egyik azt mondta a másiknak: te, ezt nem verhetjük meg, mert ismeri a jogait.

PSZICHOPATA? ELMEBETEG?

Végül elindították az eljárást, hogy Leont speciális otthonba helyezzék. Túl sok vizet zavart már, túl sok érdeket sértett. Ehhez le kellett írni, hogy kifejezetten súlyos pszichés tüneteket mutat, hogy a gyermekvédelmi törvény értelmében jogosan ítélhessék speciális gondoskodás alá. Meg is lett a papír a megyei szakértői bizottság pszichológusaitól: pszichopatizálódás, elsivárosodó érzelmek. A gyámhivatal több olyan szakvéleményt is készíttetett – volt, amit egyenesen a fi ú megvizsgálása nélkül –, ami ezt támasztotta alá. Csakhogy olyan szakvélemények is előkerültek – többek között a gyerekotthon pszichológusáé is, aki akkor már évek óta foglakozott a fiúval –, amelyek ennek épp az ellenkezőjét mondták ki. Azaz, hogy Leon se nem pszichopata, se nem elmebeteg. Sőt. Utóbbiak arról szóltak, hogy Leonnak pont a stabil közeg megtartása szükséges ahhoz, hogy ne legyenek végül komolyabb pszichés gondjai. Hogy megőrizze az épp eszét. Igen ám, de

az őt támogató szakvéleményeket a gyámhatóság egyszerűen nem vette figyelembe.

Végül mindent elutasítottak. Minden beadványt. Kijelölték, hogy mehet a „spec”-be, jogerős gyámhivatali határozat volt róla, dátummal végrehajtandó.

– Aznap összeszedtem a cuccom. Előzőleg gyűjtöttem annyi pénzt, hogy elszökjek. Elhatároztam, ha szökni nem sikerül, öngyilkos leszek. Adtam valamennyi pénzt a legügyesebb kezű gyerekeknek, lopjanak ki az irodából gyógyszereket. Úgy voltam vele, beszedem az összeset, és elmegyek valami elhagyatott helyre, nehogy túl korán megtaláljanak. Végtelenül el voltam keseredve. Amikor eljött az idő, mégiscsak elszöktem. Nem tudtam, mit tegyek. Végül úgy döntöttem, bemegyek a megyeházára, megpróbálom elmondani a történetem ott egy vezetőnek, töviről hegyire. Hátha vannak még jogkövető, jó emberek. Meghallgattak, és a döntés ellen fellebbezést adtunk be. De azt mondták, Leon, most akkor is muszáj átadnunk az illetékeseknek. Bevittek a „specbe”. Két nagy utazótáskányi jogi szakkönyvvel vonultam be akkor, tizenhat évesen. Az ottani nevelők azt hitték, cigipapírnak kell, ott a könyveket nem nagyon használták másra. Én viszont egész nap olvastam.

Mindent feljegyzett, amit jogtalannak ítélt, érzett. Ami sérelem érte. Hogy többször érte inzultus a speciális otthonban, hogy

volt, hogy egy pszichózis alatt álló társa késsel, majd kihegyezett seprűnyéllel próbálta leszúrni.

– Azzal raktak be oda, hogy állítólag súlyos pszichés problémáim vannak. Csakhogy – a törvényi előírás ellenére – kevesebbszer járt arra pszichológus, mint egy normál intézménybe. Utóbbiba heti két alkalommal jött, egytől este nyolcig. Előbbibe havi egyszer, egy-két órára. Azután kértem segítséget az akkori illetékes kormánymegbízottól… Töviről hegyire leírtam neki a történetem, azzal, hogy kétségbe vagyok esve, és nagyon szeretnék vele beszélni. És ő fogadott engem. Egy állami gondozott gyereket! Sosem volt még ilyen…

A vége – legalábbis egy ideig úgy tűnt – az lett, hogy mivel bizonyítást nyert a rengeteg anomália, szabálytalanság, eljárási hiba, a kormánybiztos új eljárásra kötelezte a hivatalt, de addig is visszahelyezték Leont a korábbi helyére, a normál intézménybe.

– Sőt… Még fel is mentettek egy-két vezetőt a tisztsége alól. Aztán jött a meglepetés. Alig telt el pár hónap, és visszahelyeztek a speciális otthonba. Oda-vissza rakosgattak, mint egy zsákot. Most is fiatal vagyok. De akkor, bármennyire is igyekeztem mindenre felkészülni, arra nem tudtam, hogy magasan a fejem fölött, számomra átláthatatlan hatalmi játszmák folynak. Hogy én csak eszköz voltam ebben a játszmában.

Fél év volt akkor már csak hátra a nagykorúságáig. Úgy volt vele, hagyja az egészet a fenébe, el is fáradt már nagyon. De az igazságérzete mégsem maradt nyugton.

Tizenkét oldalas keresetlevelet írt, azt adta be a bíróságra, ügyvédi segítség nélkül.

– Nem fűztem hozzá sok reményt… Volt is nagy döbbenet, amikor megérkezett a papír, hogy kitűzték a tárgyalás napját. Beidézték például az egyik, engem pszichopatának leíró pszichológiai szakvélemény készítőjét. Megkérdezték, hányszor vizsgált meg engem. Nagy hallgatás után muszáj volt felelnie: egyszer sem. Hogy életében egyszer találkozott velem, akkor is csak köszöntünk egymásnak a folyosón.

Végül, tizenegy nappal azelőtt, hogy elérte volna a nagykorúságot, megszületett a jogerős bírósági ítélet.

– Megállapították, hogy teljesen jogtalanul helyeztek el speciális otthonba, hogy fel sem merül, hogy én valóban speciális szükségletű lennék, ahogy a gyámhivatal állította, és olyan pszichés problémákkal sem rendelkezem, amiket ők rólam leírtak. Normális vagyok. Másfél évig éltem egy speciális intézetben, drogfüggők, súlyos pszichés zavarral küzdő gyerekek, bűnelkövetők között. Nem is tudok belegondolni, hány gyerekkel történnek hasonló jogtalanságok, hány gyereket bántalmaz maga a rendszer. Csak ők nem mernek szólni… Őket senki nem védi meg. Persze soha nem szabad elfeledkezni róla, hogy igenis vannak csodálatos, szívvel-lélekkel dolgozó szakemberek, nevelők is a gyermekvédelemben. Az én életemben is voltak ilyenek, és rengeteget köszönhetek nekik.

Azt mondja, az egyik legnagyobb álma létrehozni egy gyermekvédelmi alapítványt. Addig is igyekszik letenni az érettségit, mert az elmúlt évek jogi harcai mellett az iskolára alig jutott ideje. Mégis, visszanézve az elmúlt tizenhat évre, amit az állam felügyelete alatt töltött, azt mondja, hálás a sorsnak, vagy épp az Istennek, hogy így alakult. És hogy ilyen lett, amilyen. Harcos.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2019/13. számában jelent meg.

Fotó: Bulla Bea