A tízéves érettségi találkozón az osztályfőnök azt mondta, nem gondolta volna, hogy tanítványa valamelyik egzotikus földrészhez vonzódik majd, és Afrika-kutató lesz. Pedig Szilasi Ildikó Hermina korán rácsodálkozott a sokszínű világra. Diósdon, egy nemzetközi keresztény iskola mellett nőtt fel, volt amerikai szomszédja, thaiföldi ismerőse, dél-koreai pajtása, édesanyja pedig nemzetközi üzletkötőként dolgozott.

A főiskolán közgazdásznak és kulturális antropológusnak tanult. Az egyik feladatnál megismerkedett egy kongói lelkészhallgatóval, és kedvet kapott az önkénteskedéshez. Az első humanitárius missziójához 2004-ben landolt a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosában, Kinshasában.

– A repülőtéren elment az áram, a váróhoz gépfegyveres katonák között vezetett az út. Elképesztő volt a felfordulás. Az érkező és az induló járatokat A4-es papírokra írták ki. A kéregető gyerekek szinte a poggyászokig bejöttek. Nagyon más volt még Afrika – mondja. – De ha holnap leszállnánk ezen a repülőtéren, fehér műbőr üléses VIP-váró fogadna minket, rendezett sorokkal, digitális menetrenddel, katonák nélkül. Minden megváltozott. Ami megmaradt, az a szag. A párás, kicsit szemetes, kicsit füstös illat.

Az első útján bekopogott hozzá egy idősebb férfi , hogy a közösség nevében egy fehér tyúkkal és tíz tojással köszöntse.

SZELLEM VAGY FEHÉR EMBER?

Ildikó a kétezres évek közepén „tényfeltáró missziósként” a kongói fiatalok – utcagyerekek, árvák – problémáival foglalkozott. A gyerekkatonákról társszerzőként könyvet is írt.

– Számunkra abszurdnak tűnhet, pedig abban a súlyos konfliktusokkal terhelt környezetben szinte természetes, hogy a gyerekek belesodródnak a háborúba. Ha a harcokban meghal a családjuk, árvaként hol kapnak biztonságot és élelmet? – magyarázza. Részt vett olyan programban, amellyel a milíciából megszökött vagy tárgyalással kimentett fiataloknak segítettek visszailleszkedni a társadalomba. Sokan nevelőszülőknél, más tartományban kezdtek új életet. A szakemberek rajzoltatták a gyerekeket. A papírokon a megerőszakolástól a felforgatott falukig számtalan borzalom elevenedett meg.

Évekkel később írt arról is, hogy az erdőirtások miatt vészesen fogy a bennszülöttek élettere.

– Ráadásul konfliktust okoz, hogy míg felmenőik évszázadokon át vadásztak, ma egyszer csak azt hallják, hogy a zsákmányállataik veszélyben vannak, ezért a vadászatukat betiltották – fogalmazott. Volt olyan faluban, ahol tizenkilenc éve nem járt fehér ember. Az ilyen közösségnél figyelnie kell arra, hogy amikor társaival megérkeznek, és egy kislány elsírja magát, akkor mindenképpen beszélgessenek vele, mert a gyerek azt hiheti, szellemek. Ildikó egyike volt azoknak a magyar aktivistáknak, akik 2005-ben a kenyai táborból kimenekítettek egy félig magyar, félig szomáliai lányt, hogy aztán hazánkban kezdhessen új életet.

OKLEVÉL A HERNYÓKÓSTOLÁSÉRT

A kutató az ötvennégy afrikai országból huszonnégyben volt már. Szenegálban orrszarvúk után ment a bozótosba, az egyik madárrezervátumból hárommillió pelikán emlékét őrzi. Nosy Be szigetén óriásteknősökkel úszott. Evett impalát, varacskos disznót, krokodilt. A Viktóriavízesésnél megkóstolta az óriáshernyót, amiért oklevelet is kapott. („Paradicsomos szószba forgatták, majd kisütötték. Ha az ember el tud vonatkoztatni attól, mi van a szájában, nem rossz.”)

Amikor 2009-ben a századforduló legendás Afrika-kutatója, Torday Emil nyomában szervezett expedíciót, Kongó szívébe, a világtól elzárt Kuba Királyságba is eljutott. Ott nem volt bolt, nem volt út, a helyiek a vécépapírt meg a tejport több száz kilométerről hozták motorral. Ildikóék a királlyal nem találkozhattak, mert Belgiumban volt gyógykezelésen, a királynéval és a hercegekkel viszont megismerkedhettek.

– Nagy meglepetésünkre tudták, ki volt Torday Emil, az egyik kunyhóból elő is hozták az 1922-es monográfiáját. A Torday által elkezdett királyi családfát tovább folytatták tollal – idézi fel Ildikó. – Engem Torday Emil reinkarnációjának tartottak, mert szőke, kék szemű Kongókutató vagyok, szintén magyar, ráadásul azon a napon születtem, május kilencedikén, amikor Torday meghalt.

Ildikó az Afrikában töltött hosszú évek alatt elmélyedt a különböző népek hagyományaiban, szokásaiban is. Kongóban, a pendék földjén a férfivá avatás része, hogy a fiúk a szájukat átszúrják gallyal, és úgy táncolnak. Az ország jelentős részén úgy tartja a hiedelem, hogy az éjszaka a mágiáé, és vannak, akik álmukban kilépnek a testükből, hogy másokat bántsanak. Azokat a gyerekeket, akikről „kiderül”, hogy erre képesek, általában kitagadják. Régebben a vőlegény a leendő apósának sót, textilt, állatokat ajándékozott a menyasszonyért, manapság öltönnyel, mobiltelefonnal vagy több rekesz üdítőitallal érdemli ki a család beleegyezését.

MIKULÁS AZ ESŐBEN

A kétezres évek második felében Ildikó szakértőként dolgozott a Magyar Afrika Társaságnál, ahol arra is keresték a választ, hogyan lehetne a szegényebb országokon okosan segíteni.

Elsősorban munkahelyteremtésre, minőségi oktatásra lenne szükség – mondja. – Volt olyan iskolában, ahol a hat tanteremben kilencszáz diák tanult három műszakban. Azt vallja, Afrika számára létfontosságú lenne a pozitív kommunikáció. Például a közhiedelem szerint a turisták jobban teszik, ha sötétedés után otthon maradnak, miközben Ildikót életében csak egyszer rabolták ki – Budapesten, az Oktogonon.

– Nyilván fontos, hogy az ember felkészülten érkezzen, és a konfliktuszónákat kerülje el, de amúgy minden az ő hozzáállásán múlik. Ha lenézi a helyieket, zsörtölődik, Afrika kilöki magából. Amúgy tisztelettudók és közvetlenek az emberek. Ha két idegen egy asztal hoz keveredik a kávézóban, biztos, hogy jóízű beszélgetés kerekedik ki belőle – mondja. – Utazásai során számtalan vicces házassági ajánlatot kapott. Fotós kollégájának egy koporsókészítő ingyen koporsót ajánlott fel, ha rá tudja beszélni Ildikót a frigyre.

A vízhiány komoly probléma. Hogy a kutakhoz hol érdemes elvégezni a próbafúrásokat, arra többféle praktika létezik, Szenegálban például termeszhangyavárak és majomkenyérfák mellett keresik a forrást.

– Sok helyen gyűjtik az esővizet, hogy mossanak, mosakodjanak vele. Kongóban láttam olyat, hogy eleredt az eső, és kiküldték szappannal a gyerekeket, hogy habozzák be magukat. A végén hófehérek voltak, mint a Mikulás.

MAGYAR ZÁSZLÓ A FESZTIVÁLON

Szilasi Ildikó a budapesti Afrika Expo és Vásárt 2011-ben indította el, hogy a déli kontinens világát közelebb hozza a magyarokhoz. Néhány évvel később megalapította az Utazz Afrikába utazási irodát, és kidolgozta azt a turisztikai modellt, amely a kulturális örökségek védelmét és a szegénység elleni küzdelmet ötvözi. Például a csoportok csak helyi tulajdonban lévő hotelekben szállnak meg, amivel sok embert juttatnak élelemhez. A hagyományőrző fesztiválokat tudatosan látogatják.

Ildikó abban bízik, hogyha az afrikai fiatalok látják, hogy a fehér vendégek tapsolnak, majd az apjuk csirkét vesz a zenélésből, akkor ők is megtanulnak játszani a népi hangszereken. Szenegálban az Afrika Másként Alapítvánnyal Fölszállott a pelikán- tehetségkutatót szervezett, és a legügyesebb virtuózoknak privát iskolát és jobb életkörülményeket teremtettek. A kongói fesztiválokon a magyar zászlót is felhúzzák a tiszteletükre, Szenegálban pedig Magyarország feliratú fesztiválbelépővel várják őket. Ildikó időközben anya lett, ezért számára most a legfontosabb a biztonság, de hajtja még a kalandvágy, a kíváncsiság, az ismeretlen felfedezése. Kislányát kilenc hónapos kora óta vitte Szenegálba, voltak Mauritiuson, ősszel Tanzániába mennek tanulmányútra.

– Utazó vagyok – mondja. – Mindig az voltam, már azelőtt is, hogy antropológus lettem, és ez nem változik meg a családi állapottól és a többi státusztól sem. Az utazás visz előre.

Pór Attila

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2019/14. számában jelent meg.

Szöveg: Pór Attila

Fotó: Németh Gabriella