LILLA: Elképesztő, Virág, te mindig olyan elegáns vagy, mintha egy divatház katalógusából léptél volna ki!

VIRÁG: Számomra az öltözködés alkotói folyamat, ha megszületik az összhang abban, hogy mit mutatok aznap magamról a világnak, jókedvem lesz. Olyan ez, mint a főzés. Aki csak hétvégén főz, annak alkotás, aki mindennap, annak nyűg. Én örülök, ha végre kiszabadulok a dolgozószobából, csinosan léphetek ki az utcára, és leülhetek egy zsúfolt kávéházban beszélgetni, mint most veled.

LILLA: Nehéz volt veled időpontot egyeztetni. Arra gondoltam, hogy amilyen szorgalmas vagy, talán már írod is az új regényedet, pedig karácsonykor jelent meg az utolsó.

VIRÁG: Még nem írom, de valóban elkezdtem az anyaggyűjtést. Mostanra kialakult, hogy miközben az aktuális regényem kétharmadánál járok, hirtelen beugrik, mi lesz a következő könyv. Lehet, hogy tudat alatt már a leválásra készülök? De még korai lenne bármit mondanom az új regényről. Talán csak annyit, hogy hasonlóan megtörtént sztorit vesz alapul, mint Az örökké rövid története. Ugyanúgy levéltárazok és kutatok majd, ahogy az elmúlt két évben.

LILLA: Nagyon fárasztó lehet a hetilap verklije mellett. Áruljuk el az olvasónak, hogy három éve visszajöttél a Nők Lapjához dolgozni. Miért?

VIRÁG: Van egy meglehetősen prózai oka. Az első hét könyvem jogdíja elúszott, amikor csődbe ment az Ulpius-ház Könyvkiadó, így kénytelen voltam feladni a szabadúszói életformát. Természetesen így sokkal kevesebb időm marad a regényeimre, tavaly tavasszal például pár hónap fi zetés nélküli szabadságot vettem ki, amíg befejeztem az Örökkét. De valójában soha nem hagytam fel teljesen az újságírással, az számomra örök szerelem. Ráadásul úgy vettem észre, a dokumentarista feladatok nagyon jól egészítik ki a regényírást, kicsit olyan, mint operaénekesnek a beéneklés vagy táncosnak a rúdgyakorlat, fegyelemre szoktat, és formában tartja azokat a készségeket, amelyekre lehet építeni.

LILLA: Amikor megismertelek, már a Nők Lapja főszerkesztő- helyettese voltál, mindössze huszonöt évesen, majd 2001-ben átültél a francia Elle magazin magyar kiadásának főszerkesztői székébe, és 2009-ben váratlanul regényíróvá avanzsáltál. A legjobbkor, a nyomtatott sajtó addigra már zsugorodni kezdett. Hihetetlen ütemérzékkel váltasz…

VIRÁG: Nincs ebben tudatosság, talán valami hetedik érzék, de leginkább arról van szó, hogy az a generáció, amelyhez tartozom – valószínűleg éppen azért, mert a rendszerváltás után vált felnőtté – több lehetőséghez jutott. A kilencvenes években mindenhova nyelveket beszélő fiatalokat kerestek, és én már 19 évesen megnyertem a Magyar Nemzet újságírói pályázatát. Végül nem az általuk felkínált állást választottam, hiszen nappali tagozatos diákként egy napilap szóba sem jöhetett, hanem a Nők Lapjába kezdtem bedolgozni. Hívtak a Magyar Narancshoz is, de éreztem, hogy nem a férfiak által uralt politikai újságírásban fogom megtalálni a helyem. A Nők Lapjában otthonra leltem, és sokat tanultam a nagyoktól. Az Elle főszerkesztői kinevezésénél meg az volt a szerencsém, hogy beszélek franciául, jól ismertem a francia kiadást, és már volt szerkesztői tapasztalatom. Óriási kihívás volt egy lap arculatát majdnem a semmiből kialakítani, olvasókat toborozni. Imádtam! A különböző országok Elle-főszerkesztői rendszeresen összegyűltek Párizsban, és megosztották egymással a tapasztalataikat. Azóta is rengeteget profitálok az ott szerzett ismereteimből.

LILLA: Valóban kevesen tudnak többet a világban uralkodó nő-férfi viszonyokról, mint te. Azért szálltál ki az Elle főszerkesztői székéből, hogy a regényeidben megmutasd ezt?

VIRÁG: Több oka is volt. Az egyik, hogy az Elle akkori tulajdonosa csődbe ment, és nagyon nehezen viseltem az átmeneti állapotot, amíg új tulajdonosra talált. Piacvezető lapként nem volt kérdés, hogy ez nem lesz gyors folyamat, de megviselt, hogy nem tudhattam előre, a munkatársakat ki fogják-e fizetni. Ekkor kaptam azt az ominózus e-mailt az Ulpius-háztól, amelyben felkértek egy regény megírására, de én nem olvastam el. Éppen aznap szólított fel spamtakarításra a rendszergazdánk, és ez a levél is áldozatul esett. Aztán a szerkesztőség karácsonyi partiján váratlanul megcsörrent a mobilom. Kepets András hívott az Ulpiustól, és a szememre hányta, hogy válaszra se méltattam. Másnap bementem hozzá a kiadóba, és elrebegtem neki, hogy nekem van egy szeretett szakmám, amelynek az ökölszabályait jól ismerem, de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy regényíróként is beválnék. Furcsa, mert igenis készültem a regényírásra, megvettem minden kreatív írásról szóló könyvet, és elvégeztem egy amerikai egyetem online kreatívíró-kurzusát is, de úgy gondoltam, csak nyugdíjas koromban kerül sor rá. Amikor a véletlen elém sodorta a lehetőséget, picit megijedtem.

LILLA: Végül miben maradtatok?

…

A választ és az interjú folytatását a Nők Lapja Évszakok 2019-es tavaszi számában olvashatjátok el. A magazin március 13-tól kapható az újságosoknál.

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Csibi Szilvia