Az első terhességem óta bármin, akár egy háromlábú kutyán is el tudom magam sírni. Tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül, általában a többi anyuka is könnyen meghatódik, de az elmúlt hétvégén a szipogós csapat új tagokkal bővült. A szolnoki sportcsarnokban láthattam, amint a hétköznapokban flegma, bádogembernek látszó kamaszfiúk egymás vállán zokogtak. És velük pityeregtek az edzők, apukák, nagypapák is. Kegyelmi pillanat volt ez mindannyiunknak, amiért örökre hálásak lehetünk.
Bizonytalan korban élünk, a generációkon keresztül öröklődő értékek, nevelési elvek és gyakorlatok megkérdőjeleződtek, már a közeli jövő is kiszámíthatatlan, ezért nehéz a gyerekeinket terelni. Nem tudjuk, mivel lehetne őket motiválni, hogyan lehetne velük megértetni, miért fontos a befektetett munka, aggódunk, hogy az online világ kiirtja az életükből a valódi élményeket, érzelmeket. Régóta meggyőződésem, hogy ezekre a problémákra az egyik legjobb megoldás a csapatsport, és most a saját szememmel láthattam, hogy a felsoroltaknál is sokkal nagyobb ereje van egy jó közösségnek.
A MAFC junior csapata hétvégén bronzérmet szerzett az országos bajnokságon. Ez a hír legfeljebb az utánpótlás kosárlabda iránt érdeklődőknek mond valamit, de az érintettek, valamint a jelenlévők életének meghatározó eseménye volt ez hétvége. Tizenhét-tizennyolc éves fiúkról beszélünk, akik alsós koruk óta együtt járnak edzésre. Meg erősíteni, meg edzőtáborba, meg bajnokságokra. Régen csálé fogú, piszkafa gyerekek voltak, akik szombatonként is lejártak a játszóra dobálgatni, ma százkilencvenes, csupa izom fiatalemberek, akik együtt mennek moziba, bulizni, nyáron fesztiválokra. Olyan sok minden köti össze őket; a fárasztó és játékos edzések, az öltözőbeli poénkodások, a buszozás, vonatozás a vidéki helyszínekre. Együtt nőttek fel, együtt tanulták meg elviselni a vereséget, tudják, hogyan kell felállni a kudarc után, és ezernyi emléket őriznek arról, milyen együtt örülni, röhögni. Mindig elérzékenyülök, amikor a pályán látom őket, mert egészen lenyűgöző az, ahogy összejátszanak, ha kell, hergelik, ha kell, csitítják egymást. Példamutató érzékenységgel fordulnak egymás felé, nem félnek kimutatni azt, ami bennük zajlik, észreveszik a legapróbb rezdülést is. Az összes sport kitartásra, küzdelemre, fegyelmezettségre tanít, de a csapatsportban olyan pluszt kapnak, amit máshol nem lehet megszerezni. A kamaszoknak különösen fontos a valahová tartozás érzése, a kortárscsoport ilyenkor átveszi a felnőttek iránymutató szerepét. A tinédzserkorban jellemző lázadás és általános motiválatlanság idején nagyon erős megtartó ereje van egy sportcsapatnak. Itt nem számít, hogy apádnak milyen kocsija van, hogy hányast kaptál kémiából, vagy, hogy pattanásos vagy-e, sőt még az sem, hogy jól dobod-e a hármast, vagy ügyesen cselezel. Csak az számít, hogy odateszed magad, hogy gladiátorként küzdesz minden edzésen és meccsen, hogy a közös célt a saját érdekeid elé helyezed. A csapatnak pont ugyanolyan értékes tagja az, aki a döntő kosarat dobta a meccsen, és az is, aki folyamatos érzelmi támogatást nyújt a kispadról, aki a legjobb poént mondja, vagy tudja oldani a feszültséget. Látom, hogy mit jelent a fiúknak ez a csapat: olyan, mintha lenne még egy családjuk, amelynek tagjai között feltétel nélküli a szeretet. És azt hiszem, nem a bronzérem, hanem ez az, ami mindannyiunkat megríkatott.
Jónap Rita
