A barátom rám csapta az ajtót, amikor ismét felcsendült a jól ismert főcímzene. Dallas, újrakezdtem, pedig most végeztem az utolsó, tizennegyedik évaddal. Tíz éve kezdődött, épp mikor végre le tudtam tenni az alkoholt. A terapeutám figyelmeztetett, hogy lesznek gondjaim az idővel, hogy találjak értelmes elfoglaltságokat, de nem hittem, hogy tényleg gondot fog okozni nekem a rám szakadt rengeteg üres óra. Ami azelőtt elképzelhetetlen volt: hirtelen kiürült a nap. Kerültem a régi társaságom, akikkel az estéimet végigittam, de új köreim még nem voltak. Állandóan levert voltam, céltalan és szomorú, gyötörtek az elvonási tünetek is.

Csak még egy rész

Viccből tettem be a dvd-t, amit szintén viccből kaptam egy barátnőmtől előző karácsonyra. És hopp, hajnal lett, hét részt megnéztem. Hol nosztalgikus hangulatba kerültem, vissza a múltba, amikor péntekenként várta a család a következő részt, hol egyszerűen csak izgultam, hol szimpla kényszerből ugrottam a következő epizódra. És a közepe felé olyan lettem, mint akiken nevettem. Gyakorlatilag az élet minden szituációjában találtam a Dallasból ismerős példát, azonosultam Jockey-val, akibe persze szerelmes is lettem. Aztán rácsavarodtam a Jóbarátokra. Ha valaki kérdezte, miért nézek ennyi sorozatot, a nyelvtanulásra fogtam, mert éreztem, hogy valami ésszerű dolgot kell mondanom, de titokban magyarul néztem ezeket.

Aztán később – és ezt igazán nagyon szégyellem – a tinisorozatok következtek. És olykor azon kaptam magam, hogy már megint hajnali három van, és sírok, sajnálom magam, miközben a szívem mélyén újra 16 éves vagyok. És másnap fejfájás, bűntudat, fogadkozás, hogy soha többé. És sokszor hónapokra sikerül is. De aztán valaki ajánl valamit, hogy csak egy részt nézz meg a Misfitsből, a Lutherből, bármelyikből. És én elveszek. Ennyi év után tudom, hogy nálam mindig a depressziós állapotok kísérőjelensége az, ha teljesen rákattanok a sorozatokra. Pedig titkolnom kell, mert a barátomtól csak csúnya megjegyzéseket kapok, ezért a galérián görnyedek, fülhallgatón, a kicsi laptopomon vagy a telefonomon nézem a következő részt. Káprázik a szemem, fáj a hátam. És mégsem tudom abbahagyni. De kezdem látni, hogy nálam mindig van valami. Vagy képtelen szerelmi függésbe lovallom bele magam, reménytelen, ám a napomat kitöltő szerelmekbe, vagy cigarettázom napi két dobozzal, vagy sportolok, mint az őrült.

Egyik szenvedélyből esem a másikba. Volt, hogy zokogtam a pszichiáteremnek: mondja meg, mikor lesz ennek vége. A szakember szerint a bennem lévő hiány eredetét kellene végre megtalálni. Én már-már azt gondolom, ez reménytelen. Így már csak abban bízom, hogy sikerül átfordítanom a tébolyt valami hasznosabb szenvedélybe. Ami legalább a testtartásomat, időbeosztásomat és a szemem világát nem veszélyezteti…

…

A folytatást, valamint további két érdekes történetet a Nők Lapja Psziché 2019/2. számának 18-22. oldalán olvashatjátok el.

Szöveg: Karafiáth Orsolya

Nyitókép: Getty Images