Rosszul hangzik, nem igaz? Hogy mertél beülni? Nem azt tanultad kiskorodtól, hogy vigyázni kell? Hogy az ismeretlenek veszélyesek? Gyanús, ha úgy kínálnak meg valami kívánatossal, hogy nem várnak viszonzást. Milyen naiv vagy! Persze! Ő férfi, te meg nő. Miért hiszel még mindig az embereknek? Zuhogott az eső. Lement a nap. Ezt a városrészt kevésbé ismerem. […]

Rosszul hangzik, nem igaz? Hogy mertél beülni? Nem azt tanultad kiskorodtól, hogy vigyázni kell? Hogy az ismeretlenek veszélyesek? Gyanús, ha úgy kínálnak meg valami kívánatossal, hogy nem várnak viszonzást. Milyen naiv vagy! Persze! Ő férfi, te meg nő. Miért hiszel még mindig az embereknek?

Zuhogott az eső. Lement a nap. Ezt a városrészt kevésbé ismerem. Az utolsó vidéki busz pedig, amit muszáj elérnem, ha haza szeretnék jutni, tizenöt percen belül indul. Mindig ezt csinálom, az utolsó pillanatra hagyom a dolgokat, és egyszerre legalább öt különböző ügyet akarok elintézni. A délutáni munkamegbeszélés előtt például még megejtettem a bevásárlást, így most három, húsvéti édességekkel tömött vászonszatyorral és egy laptoptáskával igyekeznék haza. Csupa olyan holmi, aminek nem kellene eláznia. Mindegy, gondolom, futok. Mondjuk, legalább az irányt jó lenne tudni! A kötött sapkám már csupa víz, a laptopot a hónom alá szorítom: a tavaszi kiskabát vajon mennyire véd?

Már megint egy útkereszteződés! Jobbra? Balra? Az üzletek zárnak, egy bejáratnál három fős csoport ácsorog. Megzavarom a beszélgetésüket, nem akarok térképet keresgélni a lemerülőben lévő telefonomon, és amúgy is mindenem csupa víz. „Elnézést, nem tudják véletlenül, melyik irányban találom a Porta Fiorentinát?” Mutatják, és végignéznek rajtam. „Még esernyőd sincs? Ha vársz öt percet, egyikünk el tud vinni! Pontosan hová mész?” Nem igazán gondolkodom, hogy elfogadjam-e az ajánlatot. „A buszmegállóba.”

Az ereszcsatornát és az autót húsz méter választja el egymástól. Sajnálom, hogy összevizezem az első ülést, szabadkozom. A táskákat a lábamhoz és az ölembe stócolom. „Hova is megyünk? Ha a buszvégállomás kényelmesebb, nem gond, oda is elvihetlek.” A sofőröm középkorú férfi. A sötétben, a zuhogó esőben nem sok mindent látok belőle. Normális testalkat. Szűkszavú, de nem mogorva. Az autó is semmi különös. „Köszönöm, jó lesz a buszmegálló.” Néhány megjegyzést teszünk az időjárás áprilisi tréfájára. Autóval öt perc alatt odaérünk. Kiszállok, elköszönök. Az autóút emelkedős, a padka mellett dühös folyóként áramlik lefelé a víz: ahogy átszelem, bokáig merülök benne. A busz ezúttal pontosan érkezik. A hazaút egy órája alatt felmérem az édességekben okozott károkat, a laptop túlélte, szárítgatom a ruháimat.

Talán felelőtlen voltam, és még csak nem is először fordult elő, hogy stoppoltam, telekocsival utaztam vagy kanapészörföltem. Soha nem használtak ki, nem ért kár. Lehet, hogy valaki odaföntről nagyon vigyáz rám. Az emberismeretemben ritkán csalódom, pedig általában a legjobbat feltételezem. Szükséghelyzet és a ráadott bajtársias reakciók? Optimizmus? Mázli? Empátia? Óvatosság? Bizalom.

Gősi Lilla

 

(Nyitókép: Getty Images)