A régi korok emberei nem sokat töprengtek rajta, hogy miként szólítsák meg az isteneket – akik alatt sokak szerint valójában az angyalokat, illetve a szellemi dimenziók magas rangú létformáit értették. Eszmélésüktől kezdve természetes volt számukra, hogy imádkozzanak, beszéljenek, énekeljenek hozzájuk, szükség esetén kérjenek tőlük, életük pozitív fordulatait pedig megköszönjék nekik. Nyilván voltak kötött rituálék – sőt ezek voltak a legfontosabb kommunikációs formák –, de ezek is mindenki életébe szervesen beépültek a maga szintjén, királytól a rabszolgáig.

A keresztény középkorban másképp ugyan, de szintén meghatározó volt a természetfelettivel való kapcsolat. Ám végül az emberi és az isteni közti párbeszéd ősi hagyománya megszakadt, amikor a felvilágosodás korában a tudomány nevében elkezdték kigyomlálni az ósdinak, kártékonynak ítélt „babonaságokat”, mint a misztika és mágia. Divat lett a szkepszis, a „hiszem, ha látom” elv, ennek következményeképp pedig ma már külön tanfolyamokon tanítják meg az érdeklődőknek, hogyan lehet kommunikálni az angyalokkal – pedig Paracelsus és Doktor Faustus korában ezt még minden valamirevaló értelmiségi, orvos, teológus, szellemi ember még napi szinten művelte.

Legnagyobb akadály: a szkepszis

Ám napjainkban egyre inkább „új szelek fújnak”. Egyre több ember hiányolja életéből a halhatatlan létsíkkal való kapcsolatot, és egyre kevesebben elégednek meg pusztán azzal, amit az anyagi dimenzió kínál. Ezzel összefüggésben pedig egyre többen szeretnének kapcsolatba lépni az angyalokkal.

De hogyan fogjunk hozzá? Az angyalok fénytermészetű, örökkévaló, nagy hatalmú, jóságos lények. Isten kiáradásai olyanformán, mintha a teremtett világ felé kinyújtott karjai volnának. Nevük is erre utal, mivel angelosz görögül hírnököt, hírvivőt jelent: ők tehát a szellemi és az anyagi világ közt közvetítenek. Jó tudni, hogy az angyalok vallásfüggetlenek: kivétel nélkül minden nép és kultúra ismerte és ismeri őket, az ókori Kelet civilizációitól a mai természeti népekig. Nem szükséges tehát vallásosnak lenni, ha valaki kapcsolatba szeretne lépni velük – ám az nyilván előfeltétel, hogy higgyünk a létezésükben és abban, hogy a kommunikáció létrejöhet.

Ezzel meg is találtuk a modern korban való angyali kapcsolatok kényes pontját: a szkepszist. A legtöbb embernek ugyanis azért nem sikerül elsőre a kommunikáció, mert logikus énje tagadja ennek lehetségességét. Bármennyire is szeretne észlelni, érezni valamit, tudat alatt ott suttogja benne a „kisördög”, hogy „na ne, ilyen nincs, ez képtelenség!” Csakhogy tudatunk teremtő ereje ez esetben is működik: ha azt mondjuk és azt hisszük valamiről, hogy képtelenség, akkor az az is – tehát ilyenkor saját hitetlenségünk csapdájába esünk.

A régi korok emberénél viszont ez a gát nem állt fenn: ők olyan őszinte, ma már kissé naivnak tűnő bizalommal fogadták a misztikus élményeket – így az istenek, angyalok jelenlétét –, amire ma a felnőttek már kevésbé, inkább csak a gyerekek képesek. Nem véletlen a híres jézusi tanítás, miszerint csak akkor jutunk be Isten Királyságába, ha olyanokká válunk, mint a gyermek. Ezért a sikeres angyalkommunikáció egyes számú feltétele: szkeptikus, kételkedő, racionális, ne adj isten cinikus énünket ilyenkor „hagyjuk otthon”, illetve „tegyük le a ruhatárban”! Csakis akkor kapcsolódhat tudatunk dimenzión túli létformákkal, ha elménk nem akar okoskodni, nem kérdez rá, hogy „de ez hogy lehet?”, hanem gyermeki bizalommal elfogad bármit, amit csak észlel.

…

A cikk folytatását a Nők Lapja Ezotéria 2019/2. számában olvashatjátok el. 

Szöveg: Magyar Diána

Nyitókép: Getty Images