„Jó barátok jönnek, mennek, tűnnek. / Az élet szép, de sokszor pofon vág” – énekelte a Bikini együttes több évtizeddel az előtt a 2017-es felmérés előtt, amely kimutatta: a magyar felnőttek negyedének egyetlen barátja sincs. Az MTA két kutatója, Albert Fruzsina és Dávid Beáta már régebben is sokat foglalkoztak a témával, ami a legutóbbi eredménynél újdonság, hogy míg korábban a férfiaknak átlagosan több barátjuk volt, mint a nőknek, napjainkban a két nem közti különbség kezd eltűnni. A szakértők szerint ennek az egyik lehetséges magyarázata, hogy megváltozott a barátság definíciója, és ma már a férfiak is csak azt tekintik barátjuknak, akivel a fontos problémáikat megbeszélhetik. A másik új tendencia pedig az, hogy már a fiataloknál is „kitapintható” a magányosok csoportja, ami összefügg az információs technológia hatásaival – állapították meg a kutatók. Az, hogy az internet és a telefon felszínessé teheti a kapcsolatokat, hihető. Mert bár jól hangzik, hogy a közösségi médiának hála az összes ismerősünket egy kattintással elérhetjük, talán mindannyian jártunk már úgy, hogy miután valakivel „kileveleztük” magunkat, a személyes találkozás feleslegessé vált.
A saját életemben és környezetemben úgy látom, a szoros barátságokat főleg a közös élmények és hobbik szülik, de arra, hogy az öröknek hitt barátságok miért sorvadnak el mégis, nem találtam semmilyen általános magyarázatot. Talán csak annyi a bűnünk, hogy nem harcolunk értük eléggé? Ellenünk dolgozhat az időhiány, a folyamatos rohanás. Csalódhatunk egymásban. Megváltozunk; néha az is elég, hogy valamelyikünk szülő lesz, és a gyerektörténeteivel már untatja azokat, akikkel korábban az éjszakát járta. Lehet, hogy a baráti társaságot egy házaspár szakítása robbantja fel.
De a legalattomosabb ellenség a felejtés. Márai Sándor regényében két barát húsz év mosolyszünet után találkozott azért, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták, nekem ez a mutatvány nem sikerült. Pistivel kilencévesek lehettünk, amikor elköltöztek az utcából. Évtizedek teltek el, de akárhányszor rápillantottam a születésnapomon készült fotóra, ahogy seriffnek öltözve viccelődünk a torta mellett, mindig megrohantak a bolondozással töltött nyarak emlékei. Amikor Pisti végre felbukkant a Facebookon, a munkahelyén keresztül kinyomoztam a telefonszámát. „Ne haragudj, de nem rémlik semmi” – mondta, amikor felhívtam. Abban maradtunk, hogy elküldöm neki a seriffes fotót. Soha nem válaszolt a levelemre.
„Az élet szép, de sokszor pofon vág.”
Pór Attila
A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/18. lapszámában jelent meg.
