– Honnan ez a fiatalos tempó, a rengeteg energia? Még soha nem láttalak fáradtnak.

– Pedig néha elfáradok. Egyébként jó géneket hoztam otthonról, a szüleimtől, edzett, egészséges vagyok, sokat sétálok a kutyámmal, Borisszal. Biztosan ezt látod rajtam. De azért olykor én is leeresztek, elég egy próbaidőszakra gondolni. Ma reggel uszodába kellett volna mennem, de ez elmaradt, ami nem jó. Szükségem van a heti egy úszásra és a két edzésre.

– Az nem kevés.

– Nem, de nekem kell, és egy remek személyi edző vigyáz rám. Novembertől járok újra testépítésre, előtte nőire jártam, és otthon tornáztam. Bíró Ica első cédéje volt a kedvencem, megváltoztatta az alakomat. Minden nap tornáztam rá, akkor még nem súlyzóval, hanem két kiló cukorral a kezemben. Most változatos az edzés, súlyzózás, talajgyakorlatok, erősítés a hátizmokra, hasra, karra, mind előfordul, és én élvezem.

– Régen kezdted?

– Azt hiszem, az ötven minden nő életében vízválasztó. Nekem is akkor kezdett el fájni a vállam vagy a térdem, de mindegy is, lényeg, hogy orvoshoz küldtek, de én orvos helyett beiratkoztam tornára. Két hét múlva semmi bajom nem volt! Ez lehet, hogy nem jó recept, de nekem bevált.

– A képesség, hogy mindig kész vagy a megújulásra, szintén genetika?

– Nem, az talán nem. Én kicsi gyerekként is több dolgot csináltam párhuzamosan, ahogyan ma is. Úgy vagyok összerakva, hogy ez nekem megy. A változatos tevékenységek testi és szellemi frissességet követelnek az embertől, a frissesség pedig megajándékoz a megújulás képességével.

– Nagyon szépen fogalmaztál, ez azt sejteti, sokat olvasol.

– Tévedsz, kevés időm marad könyvekre. Kinézem, megveszem, ajándékba kapom. Aztán odasorakoztatom valamennyit az ágyam mellé, tudom, azok az olvasandók, de a nap nekem is csak huszonnégy óra.

– És ott a kerted, ami gyönyörű.

– Igen, ha időm engedi, szoktam kertészkedni, de van segítségem is. Sok a fenyő, gyorsan nő a fű, körbevesznek egynyári és évelő virágok. Sok a madár, hálásak, mert etettem őket télen. És nyáron érik itt paradicsom meg többféle gyümölcs lekvárnak, cefrének.

– Nehogy azt mondd, hogy pálinkát is főzöl!

– Nem, azt nem én főzöm, az nem lenne nőies.

– Megnyugtattál, mert egy beszélgetésben Szabó István Oscar-díjas rendező a nőiességedet dicsérte. Azt mondta, Ildikó a nőiességével, a nagy színészi tudásával képviseli a nézők álmait. Igaz ez?

– A színészi tudásom minősítése nem az én dolgom, de hiszem, hogy amíg megkeresnek különböző színházak rendezői, addig igény van rám, és bizonyos szerepekhez épp az én karakteremre, tudásomra van szükség. A színpadon jelen lenni számomra ünnep. Fontosnak tartom, hogy szeretetet sugározzak a nézők felé. És hidd el nekem, ezt ők is érzik, ez karizma, belső erő. Nekem a játék öröme fontos, adni a közönségnek, és örömmel csinálni. Ez az öröm megy át drámában és vígjátékban egyaránt. A kérdésedre válaszolva, nyilván igaza van, mert valahol valóban képviselem a néző álmait.

– A civil életben minek örültél utoljára?

– Vidám alaptermészetű vagyok, a kis apróságoknak is tudok örülni. A minap például vettem új kerti székeket, szép virágokat a kertbe, de örülök annak is, ha egy fa kivirágzik.

– Jó ideje vidéken élsz. Könnyen megszoktad?

– A harmadik kerületben éltem le az életemet, anyukám, a testvérem és a családja most is ott él. Nem vagyok messze, nekem Pomáz olyan, mintha a város része lenne. Sokáig kerestem a házat, ami az otthonom lesz, a kertet, ahol jól érzem magam. Nekem szép, jó helyen és közel van, könnyű volt megszokni. És itt a Duna, amit nagyon megszerettem. Lemegyek a partra, nézem a vizet, nagyokat sétálok, Borisz fut, én dobálom neki a fadarabokat, énekelek, vagy szöveget tanulok.

– A magány, az egyedüllét sem zavar?

– Nem vagyok magányos, sokan jönnek hozzám, befogadó embernek tartom magam. És bár nem élek nagy társasági életet, időről időre jönnek barátok, kollégák, jókat eszünk, megy a duma, a raklettezés. A magánéletem is jó, megszoktam, tudomásul vettem, hogy most ez van. A lelki társam megtalálásának viszont örülnék, de nem keresem görcsösen. Nekem már nem arra kell egy férfi , hogy éjjel-nappal együtt legyek vele. Viszont ha jön valaki, aki lelki társ, beszélget, aki olyan, azt bírnám.

– Nincs ilyen?

– Hát van? Akkor már itt lenne mellettem.

– Milyennek képzeled?

– Nagyon megértőnek, szeretetteljesnek. Semmi különös, csak hogy érezzem a létét, figyeljen rám, beszélgessen velem. És ne akarjon egyből rám telepedni. De nincs olyan, hogy szőke vagy barna, magas vagy alacsony legyen. Láttam már az utcán sugárzó férfi t – nem volt egy Adonisz –, akinek a lelke finomsága, szépsége, jósága kiült az arcára. Ezt észre lehet venni egy tekintetből, egy mozdulatból.

– Aki ezt észreveszi, az nagyon érzékeny.

– Az vagyok, régebben nagyon sokat álmodtam, és voltak dolgok, amelyek utána valósággá váltak, megtörténtek. Időbe telt, mire rájöttem, hogy ez az érzékenységemnek tudható be, és az álmaim jósálmok. Talán görcsösen kezdtem figyelni rájuk, és azóta nem álmodom.

– A szülők álma az, hogy a gyerekeik révbe érjenek, maradjanak jó testvérek.

– Igazad van! Az enyéim révbe értek, szeretik egymást, jó testvérek, és mindketten sok szeretetet küldenek felém. Gyakran találkozunk, és nincsenek titkaink egymás előtt. Kata a nyitottabb, sokkal nyitottabb, mint én, igényli a kibeszélést. Nekem anyámmal nem volt ilyen viszonyom.

– Mit éreztél, amikor először láttad őket színpadon?

– Boldog voltam és örültem. Amikor Katát először láttam Az Apám beájulnában, tiszta, szeretetteljes irigység volt bennem. Istenem, előtte az élet, még csak tizenöt éves, és jó, a boldogságtól meg se tudtam szólalni. Én nem egy civil vagyok, nekem nem kell megszoknom, hogy nem azt mondják, a Gáspár Kata anyja, hanem azt: jaj, művésznő, hogy van a kedves lánya? Gergő tehetségét, fejlődését figyelni, vagy dobolni lát ni őt, szintén nagy öröm. Ő egészen kicsi kora óta zenél, két és fél éves korában kezdett szájharmonikázni, most Péterfy Bori zenekarának dobosa, de dolgozik színházakban is.

– Két színésztől két művészgyerek – ez a leltár. Kire hasonlít Kata, és kire Gergő?

– Azt szoktam mondani, mindkettő rám. De az igazság az, hogy „kavarancsok”, hasonlítanak az édesapjukra is (Gáspár Sándor színművész – a szerk.). Kata sokkal tudatosabb nálam, én érzelmi összevisszaság vagyok. Ő kemény, mindenre van megoldása, rendkívül aprólékos és precíz. Ha levél, csomag érkezik, én nem várok, feltépem, mire ő odaszól: anya, barmolsz! Ő szépen terít, csomagol, bont, a salátát, a hagymát is precízen vágja, apukám volt ilyen. Gergő lelki beállítottságú, Kata bizonyos kérdésekben kikéri a tanácsát, ami szerintem nagyon jó. És intézi a papírügyeket, a könyvelőt, a számlákat, és nyugtat, ha pánikolok, hogy ezt vagy azt késve fizetjük. Gergő látta a mi pályánkat, és a színpad mögötti világ érdekelte jobban. Rálátott, hogyan készülünk egy szerepre, hogy egy színész mennyire megdolgozik a fényért, a tapsért.

– Azt mondtad, a barátokkal, kollégákkal jókat esztek. A gyerekeidnek főzöl még néha?

– Régen főztem naponta kétszer is, de ma külön élnek, magamnak pedig ritkán főzök. Természetesen, ha megkívánok egy kínait, sült tofut vagy csirkemellet vajon párolva, meggyel, megcsinálom. Most spenótszezon van, azt is szeretem. Egyébként a színházamban főznek, néha ott étkezem, vagy a szemközti kifőzdéből hozok egy levest. Az ünnepek viszont fontosak, olyankor sokféle különlegesség készül, és a baráti összejövetelekre is. Kedvelem a káposztás ételeket, van egy erdélyi agyagedényem, abban a legfinomabb.

– Úgy látom, téged a konyhában nem lehet zavarba hozni. És egyébként?

– Ja, ne is kérdezd! A dicsérettől én máig rettenetesen zavarban vagyok. Elpirulok, és nem tudok megszólalni.

– És a kritikát hogy viseled?

– Amikor még volt igazi színházi kritika, az érdekelt, ma már nem olvasom el, mit írnak. Sok a rosszindulat.

– Több színdarabban játszol jelenleg, de a Mennyei hang!, úgy gondolom, különleges, sokat énekelsz benne.

– Sajnos ritkán játsszuk, pedig operát énekelek, és ez kuriózum. A zene, az éneklés, az opera nekem mindig boldogságot adott. Sziki Ágnes, majd Dékány Endre volt az énektanárom, és mert nem akartam népdalokat énekelni, a Traviatával, Toscával gyakoroltam. A Mennyei hang! főszerepét – Florence Foster Jenkinst – eredetileg Meryl Streep játszotta. A darab a világ legrosszabb, mégis legboldogabb énekesnőjének életéről szól, aki gazdag, beteg, hamisan énekel, de rajonganak érte. Amikor felhívtak, hogy játsszam el ezt az énekesnőt, Dékány Endre emléke miatt elvállaltam.

– Mit gondolsz, meddig képes dolgozni egy igazi színésznő?

– Sokáig. Amíg szerepet kap. Persze ez nem azt jelenti, hogy az ember amíg él, csinálja. Mondtam a gyerekeimnek, barátnőimnek, hogy szóljanak, ha itt az ideje…. de amíg van kihívás, amíg nekem való, hozzám illő szerepet ajánlanak, csinálom. Nem akarok a színpadon karicsálni. Nem tudom. Már az is megdöbbent, ha azt mondják, hogy nem kéne vezetni egy bizonyos életkor fölött. De a színpad életet, erőt ad. Ám ha kijön az ember a gyakorlatból, nagyon nehéz visszaállni. Ha két hónapig nem szinkronizálok, az első tekercset kétszer-háromszor végignézem. Nem ugyanaz a havi négy vagy a havi huszonnyolc előadás sem. Nekem pillanatnyilag nincs olyan szerepem, ami lazább, és már próbáljuk a Nemzetiben a Rocco és fivéreit.

– Ildikó, te megmondanád a barátnődnek, ha úgy látnád, hogy már nem való színpadra?

– Nem tudom… De! Szólnék, ha igazi barátnőről van szó! Szerencsére most nincs olyan kortárs barátnő, akinél ez aktuális volna. Egyébként, ha megnézed Meryl Streepet, Helen Mirrent, akiket folyamatosan szinkronizálok, velem egykorúak, és csinálják. Lehet, hogy aki ennyire benne van, azt csak egy betegség állítja meg, mint most Tina Turnert.

– Mi a legfontosabb az életben? –

Nekem a szeretet. Hogy az a bizonyos szál megmaradjon ember és ember között.

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2019/18. számában jelent meg.

Szöveg: Árvai Magdolna

Fotó: Dömölky Dániel