Réka is feltette magának ezeket a kérdéseket, amikor új kolléga érkezett a részlegükre.

„Veronika nagyon szorgalmas. Ha valakinek felhalmozódik a munkája a csapatból, az ő segítségére biztosan számíthat. Mégis nagyon nehéz vele kijönni. Mindenről megvan a megingathatatlan elmélete, és egyszerűen nem lehetett vitába szállni vele. Ha eltérő a véleményünk, akkor támadó pozícióba helyezkedik, és körmeszakadtáig védi a maga igazát. Eleinte csak magánjellegű témákban koccantunk össze, ha az ebédnél a gyereknevelésről vagy a családról beszélgettünk. Mostanában már a munkát is megmérgezi, hogy a közös értekezleten az ő meglátásait, ötleteit nem lehet véleményezni, mert rögtön megsértődik és támad. Ha nem engedek, akkor mindenki előtt sértegetni kezd, személyeskedik velem. Másokkal is így viselkedik, de róluk könnyebben lepereg, én viszont nagyon magamra veszem ezeket a bántásokat. Elrontja a napomat a veszekedés, nem tudok vele együttműködni. Már az is felmerült bennem, hogy másik állást keresek” – panaszolja Réka, akihez hasonlóan bármelyikünk kerülhet olyan szituációba, amikor a másik fél nem a kompromisszumra törekszik, hanem arra, hogy mindenáron bebizonyítsa az igazát, és az övé legyen az utolsó szó.

Veszélyes fegyverek a kommunikációban

„A győzni akaró félnek pontos elmélete és hitrendszere van arról, mi a helyes, és szeretné véghez vinni a terveit – kezdi Jánosi Valéria párkapcsolati coach és mentálhigiénés szakember. – Amikor vitába szállunk vele, akkor kioktatóan, lekezelően beszél velünk. Olyan felsőbbrendű, többet tudó pozícióból szól le hozzánk, mint egy szülő a gyermekéhez. »Ugye nem hiszed, hogy igazad van? Nem gondolhatod komolyan! Mit képzelsz te magadról?« – kérdezi, miközben megingathatatlanul biztos a maga igazában. Nagyon intenzív érzéseket él meg, és nem lehet csak úgy leállítani. Ha nem engedünk, akkor az egész fegyverarzenálját felhasználja, hogy letaroljon minket: kritizálni, sértegetni kezd, gúnyolódik, megvetően beszél, vagy kiabál, lebiggyeszti az ajkát, lekicsinylő pillantásokat vet ránk.

Hogy miért csinálja? Mert azt látja, hogy ez működik. Általában köpni-nyelni nem tudunk, amikor ilyen helyzetbe kerülünk, és csak fél nappal később, álmatlanul fekve jut eszünkbe egy frappáns válasz. Természetesen a negatív viselkedésnek, így az állandó győzni akarásnak is oka van. Előfordulhat, hogy gyerekként vele is hasonlóan beszéltek a szülei. Lehetséges, hogy olyan családból jön, ahol megszégyenítették, és annyira fél az elnyomástól, hogy maga próbál mások fölé emelkedni. Azt gondolja, ezzel a módszerrel mutathatja ki a hatalmát. Nincs más eszköze, ezért így akar hatással lenni a többiekre.

Van, aki valóban bántani akar, és az egész napi feszültségét vezeti le azzal, hogy ránk dobja a terheit. Ilyenkor megijedünk: a kollégánknak/párunknak biztos velünk van baja, holott leggyakrabban csak a saját tehetetlenségével. Tele van bizonytalansággal, és minél bizonytalanabb, annál jobban fél, és annál arrogánsabb lesz velünk. Lehet, hogy nincs elég önbecsülése, nem tartja magát igazán szerethetőnek, és azt hiszi, akkor lesz erős, ha győz a vitában. Nem hiszi el, hogy két vélemény lehet egyformán helyes, ezért körmeszakadtáig védi az álláspontját. Sajnos abban a tévhitben él, hogy az győz, aki kimondja az utolsó szót. Aki erre törekszik, úgymond »agyonüti« a másikat az érveivel, sértegetésével, és a végén ott marad egy »holttest« fölött győzelemittasan, de magányosan.”

…

A teljes cikket a Nők Lapja Psziché 2019/2. számában olvashatjátok el. 

Szöveg: Wéber Anikó

Nyitókép: Getty Images