Lilla duci, szemüveges kislány volt, természetre szelíd, csendes, jól nevelt és nagyon intelligens. Ebből már sejtjük, hogy ő lett az áldozat, mert pont két olyan tulajdonsággal is rendelkezett, ami elvileg – de nem szükségképpen! – elősegíti, hogy valaki csúfolás, zaklatás céltáblájává váljon. Az egyik az átlagtól eltérő külső: alacsony, magas, kövér, sovány, vörös hajú, szeplős, pattanásos, szemüveges és még sorolhatnánk. De akad rá példa, hogy egy kamaszlányt azért aláztak meg rendszeresen az osztálytársai, mert „túl szépnek” találták a többiekhez képest, egy kisfiúnak pedig az volt a „pechje”, hogy szülei nívós, márkás ruhákban járatták, látványosan szép tanszereket vettek neki egy olyan osztályban, ahol a gyerekek többsége szegény családból jött, és csak „csóró” cuccaik voltak.

Ott ez volt az etalon – a gyereket tehát áldozattá teheti pusztán az, ha bármiben eltér a közösség hallgatólagosan elfogadott normáitól, elvárásaitól külsőre, belsőre, személyiségre, képességekre, akár negatív, akár pozitív irányban. A fő, hogy eltérjen – az áldozatszerepre ugyanis mindig az a legalkalmasabb, aki valamiben, bármiben más.

„Pokollá tették az iskolaéveimet!”

Sajnos a gyerekkori csúfolódás problémája egyidős az emberiséggel. Mindig volt és mindig lesz, nem véletlenül hálás téma az irodalomban, gondoljunk A legyek urára, a Légy jó mindhaláligra, vagy Fehér Klára hihetetlen empátiával és humorral megírt ifjúsági regényére, a „Mi, szemüvegesek”- re (amit egyébként nem csak a szemüvegeseknek kellene elolvasnia.) Az említett könyvek mindegyikében egy nagyobb gyerektársaság, élén pár hangadóval, kipécézi és lelki terror alá veszi egy társukat, akinek a másságán kívül a másik jellemző tulajdonsága az, hogy szelíd, kedves, udvarias, jól nevelt, jó modorú gyerek, esetleg (de nem feltétlenül) zárkózott, visszahúzódó, félénk.

És itt térünk vissza Lilla történetéhez – ő ugyanis a felsorolt tulajdonságok mindegyikével rendelkezett. Hiába volt osztályelső, és hiába viselte feltűnő okosságát szerényen úgy, hogy mindig segíteni próbált a többieknek például dolgozat előtt. Ettől még iskolai évei egészen az érettségiig olyanok voltak, hogy így emlékszik vissza: „az egész gyerek- és serdülőkorom maga volt a pokol: pokollá tették azok, akiknek kedvenc unaloműző szórakozásuk az volt, hogy csúfoltak, bántottak, kibeszéltek, megaláztak, kínoztak – és jót derültek a zavaromon és a tehetetlenségemen”.

Lilla ma harmincnégy éves, sikeres, és elismert a hivatásában. Amerikában él, egy tudományos kutatóintézet munkatársa. Ám mint mondja, máig észleli magán egykori megalázottsága pszichés következményeit például abban, hogy a legkisebb hibát, lazaságot sem tűri el önmagától. „Annyiszor tudatták velem, hogy milyen ronda, béna, gyári selejt vagyok, hogy ha én kapnám meg a Nobel-díjat, akkor is elégedetlen lennék a teljesítményemmel. Azt hiszem, a csúfolással elérték, hogy ne szeressem magam, és ne tudjak magamnak megbocsátani semmit – de persze azért sokat fejlődtem, gyógyultam már azóta, és most is dolgozom az ügyön.”

…

A teljes cikket a Nők Lapja Ezotéria 2019/2. számában olvashatjátok el. 

Szöveg: Gál Ildikó

Fotó: 123RF