Hétfőn esténként ne keressenek! Egy tűzokádó sárkány hátán ülök, elszántan kapaszkodom a sörényébe, és repülök a Mások jeges világa fölött a Trónok harca című tévésorozatban… Függő lettem, le se tagadhatnám. Úgy lógok a mesék tején, mint legutóbb gyerekkoromban. Sokáig tartottam magam. Amíg mások a Szex és New York című sorozatot falták, engem egy könyvvel ágyba bújva elöntött a titkos elégedettség: áll még ember a vártán, aki megőrzi az emberiségnek a Gutenberg- galaxist! Hogy mégis átszoktam a szérianézésre, azt tehát tekinthetnénk úgy is, mint az egyik utolsó bástya elestét. Én azonban inkább úgy fogalmaznék: haladok a korral. Elvégre tömegek támogatnak. A Trónok harca hetedik évadának záró vetítését csak Amerikában tizenkétmillióan követték élőben! Mit árul ez el a világunkról? Hogy szürke lett, és varázstalan? Hogy elegünk van a racionalitásból, akkor inkább jöjjenek a Mások? De hiszen a valóság mindig is szürke volt! Már a romantika is azért született meg a tizenkilencedik század elején, mert az emberek lelke kielégítetlen maradt az egyre iparosodó, rideg világban. Mára pedig egészen elvarázstalanodtunk. Mítoszok, legendák, spiritualitás nélkül maradtunk. Most szememre hányhatják az „őrzők”, hogy de hiszen ezt a könyv is tudja: varázsolni! És igazuk lenne. Egy jó Dragomán-regényről én se mondanék le húsz Trónok harca kedvéért se. Azt azonban el kell ismerni, hogy a betűk a szemfényvesztéshez soha nem értettek annyira, mint a filmek. Arra a varázslatra, amikor szem-száj tátva marad, a Cinema Paradiso volt képes először. Ma, amikor a mozi gyakorlatilag beköltözött a nappalinkba, a filmipar nem tesz mást, mint igyekszik kiszolgálni a piac igényeit.

Igazából azt sem szeretném elfogadni, hogy függő vagyok. Hiszen nem küzdök elvonási tünetekkel, vannak társas kapcsolataim, férjem (bár ő nem néz „olyan filmet, amiben minden megtörténhet”), és boldogan végzem a munkám. Akkor se mentem a folyónak, amikor kedvencemet, Havas Jont a Trónok harca negyedik évadában megölték. Igaz, nem is tudtam volna, mert influenzásan nyomtam az ágyat. Ez „rákattanásom” igaz története… Ma már több tucat tévés alkotás van a hátam mögött, de korántsem azért nézem őket, mintha nem lenne életem. Egyszerűen csak rájöttem, hogy ez az egyik legjobb szer a gőz kiengedésére. De lehet, hogy tévedek. Az ok valójában az, hogy eljött az ideje a katarzisnak. Hogy megint felismerjük a Jót és a Rosszat. Ráférne az emberiségre… Bárhogy is van, a sorozatok lettek a mi virtuális ponyváink. Ponyva mindig volt, már azelőtt is, hogy lejegyezték volna a történeteket. Csak a technika változik. Ma már lelkiismeret-furdalás nélkül át tudom adni magam a mesémnek. Kocogni meg majd ráérek holnap! Hogy a test és a lélek egyensúlya megmaradjon.

Koronczay Lilla

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/19. számában jelent meg eredetileg.