A kerekesszékes fiú mögött – talán a húszas évei második felében járhat –, egy ötvenes forma férfi szállt fel a villamosra. Első pillantásra úgy tűnt, régóta ismerik egymást. Fél perc elteltével azonban kiderült, nem így van. Csupán egy dolog kötötte össze őket a rövidke úton.

– Elférsz ott, jó lesz úgy? – kérdezte az ötvenes forma úr, aki a fiú mögött szállt fel a villamosra.

– Igen, köszönöm, megoldom – válaszolta a kerekesszékes fiú, aki talán a húszas évei második felében járhat.

– A türelmedet kérném, telefonálok egyet, hogy később érek haza.

– Köszönöm, tényleg nem kell elkísérnie, menjen inkább haza a családjához, odatalálok most már.

– De, jobb az úgy. Segítek, az a biztos.

– Ha önnek nem gond, köszönöm.

– Merre laksz?

– Vidéken, de most itt élek Pesten egy intézetben.

– Jól bánnak veled ott?

– Igen, szerencsére.

– A szüleid milyen gyakran látogatnak meg?

– Én járok hozzájuk, ha tehetem, hetente. Ők sajnos nem tudnak sűrűn utazni. Önnek vannak gyermekei?

– Igen, egy lányom és egy fiam. A fiam Asperger-szindrómás, szeretni való, csodálatos figura, a lányom pedig már kész nő, büszke vagyok rájuk. A fiam állapota miatt picit nehezebb vele megértetni a dolgokat, de nagyon ügyes srác, tele van szeretettel.

– Akkor már értem, hogy ön miért empatikusabb a többi embernél, és azt is, hogy miért segít nekem…

Mintha megállt volna az idő. Néma csendet érzékeltem, pedig a villamos zötykölődése és a tömeg zaja hallatszott. A velem szemben ülő hölgy szemében könny csillant, akárcsak az enyémben.

Sosem felejtem el, hogy az emberség miként kötötte össze ezt a két személyt a rövidke úton.

Sors Rita

(Nyitóillusztráció: Getty Images)