Régóta nem gondoltam Regőczi István atyára, a Kútvölgyikápolna 2013-ban elhunyt, sokak által szeretett lelkészére és Az Isten vándora című lélekmelengető könyvére, amelyből mi, egyszerű halandók többet tanulhatunk mosolygós gyerekszeretetről, tántoríthatatlan hitről meg az elveinkhez való hűségről, mint tonnányi, bölcs tanulmányból. De lám, a vele készített, hosszú interjú emléke azonnal felrémlik bennem – vannak emberek, akik örökre nyomot hagynak bennünk −, amikor egy bevásárlóközpont esti forgatagában akaratlanul is fültanúja vagyok egy beszélgetésnek. „Kér szatyrot? Ezzel gyerekeket is támogat”, mondja a pénztárosnő kedvesen egy jól öltözött, hatvan körüli férfinak, mire ő visszakérdez: „Magyar gyerekeket?” „Ez UNICEF-gyűjtés, nemzetközi”, hangzik a válasz. „Akkor nem kell”, jelenti ki az úr, és peckes lépekkel vonul tovább. No, ekkor „lép mellém” Regőczi atya, és késztet arra, hogy még fizetés előtt kérjek egy szatyrot, mire a mögöttem álló kismama közbeszól, hogy ő majd kettőt visz. (Egy szatyor száz forint, egy csomag cigaretta ezer körül…) Összenevetünk mi, hárman, de a peckes férfi re már csak a pénztárosnő és a kismama tesz megjegyzéseket, engem elborítanak az atyához fűződő emlékek. Ő a könyvében és az interjúnkban kizárólag „jó belgákként” emlegette a megmentőit, akik „Karitász-gyermekvonatokkal” utaztattak Belgiumba sok ezer magyar gyereket, köztük őt és az öccsét – kimentve valamennyiüket az első világháborút követő éhezésből és feneketlen szegénységből −, a teológiát is Belgiumban végezhette el, ott szentelték pappá. Egész életében áldotta a „jó belgákat”, mert tudta, hogy az önzetlen segítségük-gondoskodásuk nélkül tán meg sem érte volna a férfi kort. Nem építhetett volna nekünk − a hazájának – hét templomot, nem dolgozhatott volna börtönlelkészként, nem nevelhetett volna fel háromszáz magyar árva gyereket, nem írhatott volna magyar és flamand nyelvű könyveket, s nem tudott volna lelkipásztorként segíteni sok ezer honfi társunkon. Persze arról nem beszélt az interjúnkban, hogy a „jó belgák” miért magyar, és nem belga gyerekeket karoltak fel – náluk is éltek-élnek nagyon szegények −, mert ez a kérdés számára nem létezett. Hiszen a hite és a belső törvényei szerint, ha módodban áll segíteni az embertársaidon, akkor tedd! Ilyen egyszerű. Különösen akkor, ha kiszolgáltatott kicsikről van szó. Mert minden gyereknek jár – bárhová születik is − élelem, tiszta ivóvíz, gyógyítás, szeretet, biztonság, nevetés, remény, esély, iskola, gyerekkor(!), nem sorolom. No, ezért gyűjt az UNICEF, ezért adakoznak a lelküket megőrző gazdagok, ezért vesszük meg a szatyrokat, ezért szorgoskodtak a huszadik század eleji „jó belgák”, s ennek érdekében dolgozott kilencvennyolc éven át az vándora.
V. Kulcsár Ildikó
A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/22. számában jelent meg. A magazin május 29-től kapható az újságárusoknál.
