Százados Ábel, egy pécsi, tizenhárom éves srác nagyot alkotott. Unalmában, telefonnal megrázó filmet készített. Képen rögzítette az agy végzetes kattanásának következményét, fölvette a pillanatot, a végső „villanást”. Megrázó, ahogyan szereplőjének ujjpercei mozdulnak, visszaadva az utolsó – remegésnek már aligha mondható – idegrángások elhaló hullámait. Aztán ott a mozdulatlanság, a hideg, szürke betonon.

Nem tudom, nem értem, hogyan, miről és mitől juthat eszébe egy kamasznak az öngyilkosságról filmet készíteni, és így megmutatni azt, ezzel inteni, figyelmeztetni: gondolkodj, de ezt ne tedd soha! Mindenesetre óriási bravúr Ábel ötven másodperce! Megirigyelhetnék a magukat nagyra tartó kisfilmesek is. Ezt gondolhatta a zsűri a franciaországi Cannes-ban is, amikor az alkotás megkapta a „Legígéretesebb Legfiatalabb Filmes” díjat.

Öröm számomra Százados Ábel sikere, közben azt figyeltem meg, hogy manapság szaporodnak a bravúrok. Bravúr, de nyilván teljesen más jellegű az is, hogy az ember a maga alkotta műszereivel képes a Mars felszíne alá nézni – két és fél méter mélységbe –, meglátni ott a rengeteg jeget. És ennek örülnek a tudósok, talán még abban is bíznak, valamikor, valahol, valahogyan hasznát vesszük. Persze én ebben nem hiszek. Nem, noha naponta hallom, olvasom, a tudomány soha nem látott módon fejlődik, amitől gyakran már-már mindenhatónak hiszi magát az ember. Közben a természet, a Föld, a benne rejlő, körötte ható erők is mutatják magukat, figyelmeztetnek: ember, számolj velünk! Olyan ez számomra – a természeti erők működéséhez, a hatásokból és kölcsönhatásokból mit sem értő halandó számára –, mintha egy óriási, végeérhetetlen versenyt látnék. Versenyt, ahol különböző erőnlétű, más-más sportágakban jeleskedők mérik össze az erejüket. Mérkőzik a sakknagymester a gátfutóval, a kerekesszékes kosaras a gyorsúszóval, vagyis verseny van, eszetlen, mind végigrohannak egy mérkőzést, tartanak valami felé, de nincs konkrét cél, helyesebben nem látható, mi az.

Napjainkban minden kiszámíthatatlan, kesergett egy, Szabados Ábel pécsi kissrácnál öt évvel korosabb, a nagykorúság küszöbén álló, öngyilkosságra készülő kamasz a pszichológusnál. Azt mondta, őt zavarja az osztálytársai sznobizmusa, a kivagyi versengés, a szülei napi száguldása, a pénzhajhászás. Mondja azt is, nem érti, minek szülnek, nevelnek gyereket ebbe a zűrzavaros mába az anyák, ha bárhol összeomolhat a lét, ha hiába nevel föl anya gyereket, ha az önteltsége szédületében, bravúrból nekiindul a hét-nyolcezer méteres hegynek, majd odalesz. Ez a fi ú depressziós, nem akar élni, mert amit lát, érez, azt nem szereti, az bántja, közben hiszem, lát valamit. Lát, talán mást, mint mi, felnőttek, mást, mint Ábel, de biztos, hogy ez a látás is bravúr, egy olyan kamasz bravúrja, akinek meg kell néznie a Soha című filmecskét.

Árvai Magdolna

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/23. számában jelent meg.