„Néha az egész nap egy harc” – Interjú Labancz Dániel pszichológussal

Longboarddal érkezik az interjúra. Kapucnis felső, menő farmer, piros tornacipő, és már megint felemás zokni van rajta. Hamarabb gondolnám, hogy laza színészfigura, mint azt, hogy az egyik legnépszerűbb serdülőkkel és fiatal felnőttekkel foglalkozó pszichológus. Érti a szétszórt elme működését, mert ő is ADHD-s. Az a típusú ember, akit nem lehet nem szeretni. Gazda Éva interjúja.

PSZICHÉ: Szórakozottság, divat vagy feltűnési viszketegség? – intek szememmel a felemás zoknikra.

DÁNIEL: Szeretek kissé provokatív lenni. De a felemás zokni nem pusztán az én döntésem. A párom, a gyermekem édesanyja, amikor összekerültünk, felemás zoknikat hordott, és akkor rájöttem, hogy az életben van egy csomó dolog, amivel nem igazán érdemes foglalkoznom. A zokniválogatás például tipikusan ilyen. De hogyha véletlenül reggel két ugyanolyan zokni kerül a kezembe, akkor azért felhúzom, de ez ritka. A zoknijaim ugyanis ömlesztve vannak a fiókomban, és amelyik a kezembe akad reggel, azt veszem fel.

PSZICHÉ: Autód is van. Akkor miért jársz gördeszkával?

DÁNIEL: A belvárosban sokkal hatékonyabb, és ebben több az adrenalin, mint a vezetésben.

PSZICHÉ: Egy szakmai fórumon ismerkedtünk meg, ahol összetegeződtünk. Most fura lenne, ha magázódó stílusra váltanánk át. Mit gondolsz?

DÁNIEL: Szeretem a közvetlenséget, de szeretek magázódni is. Mindkettőnek van helye. Maradjunk most a tegeződésnél.

PSZICHÉ: Menő ez a longboard. Van még egyéb, az átlagostól eltérő hóbort az életedben?

DÁNIEL: A sziklamászás. Lógsz egy függőleges falon, ötven méter fölfelé, száz méter lefelé, ott nem nagyon tudsz másra figyelni. Van benne kockázat, de olyan sikerélményt ad, amire rá lehet kattanni. Én rá is kattantam.

PSZICHÉ: Nem volt mindegy, hogy melyik kávézóban találkozunk.

DÁNIEL: Képtelen vagyok hosszasan egyszerre több dologra figyelni. Ezért is mondtam, hogy olyan helyre üljünk be, ahol nyugi van. Ha túl sok inger ér, mondjuk a szomszéd asztalnál beszélgetnek, akkor nagyon nehezen tudok fókuszálni arra, amit mondok. Néha az egész nap egy harc, hogy bizonyos dolgokat végig tudjak csinálni.

PSZICHÉ: Harc? Miért harc?

DÁNIEL: Mert ADHD-s vagyok. De ha az ember ezt jól kezeli és megtanul vele együtt élni, akkor rájön arra, hogy ennek rengeteg pozitív oldala is van. Ha sikerül nem a kudarcra fókuszálni, akkor nagyon sok mindent elérhetsz. Pláne, hogy az ADHD nem egyfajta módon mutatkozik meg, hanem ma már szokás ADHD-spektrumról beszélni.

PSZICHÉ: Ha jól tudom, sok mindennel foglalkozol.

DÁNIEL: Nem is könnyű összehangolni a tevékenységeimet. Ez a fajta szétaprózódás is egyfajta ADHD-s működés.

PSZICHÉ: Vegyük sorba! Magánpraxis.

DÁNIEL: Heti négy napot rendelek 4-5 órában. Főleg gyerekeknek és fiatal felnőtteknek tartok pszichoterápiás rendelést: különféle klinikai zavarokkal és mindenféle életbajokkal küzdőknek nyújtok segítséget. Jár hozzám ADHD-s gyerek, önmagát keresgélő kamasz és krízisben lévő huszonéves is.

PSZICHÉ: Vadaskert.

DÁNIEL: Huszonegy évesen kerültem a Vadaskert Gyermekpszichiátriára, 12 évet dolgoztam ott, végigjártam a ranglétrát. Itt figyeltek fel először a tapasztaltabb kollégáim a tüneteimre. Amikor felvettek, három sorból állt az önéletrajzom. Egy gyerekdepresszió-kutatásban vettem részt mint aktatologató asszisztens. Az akkori főnököm látta, hogy az üres órákban tanulok, és egyszer megkérdezte: „Miért ülve tanulsz? Láthatóan szenvedsz. Állj fel, mászkálj, és beszélj hangosan.” Kipróbáltam, és akkor jöttem rá, hogy jé, ha mozgok, akkor a figyelmem is valahogy jobban tud koncentrálódni.

Az interjú még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2019/3. számában olvashatjátok el. 

Szöveg: Gazda Éva

Fotó: Polonyi András