A szoba semmit sem változott, minden ugyanúgy van itt, ahogyan a mama, Komlós Juci, egy ország Lenke nénije, több mint fél évszázad egyik legelbűvölőbb magyar színésznője az évtizedek során kialakította, és ahogyan hagyta, „amikor eltávozott szerettei közé”. Ugyanaz a „cirkuszkocsi”, ahogyan ő korszakokon át megőrizte, kialakította, berendezte, számára annyira fontos emléktárgyakkal agyonzsúfolta, ami a biztonságot, otthont, menedéket jelentette számára. Fényképek, plakátok, apróbb és nagyobb tárgyak, különböző stílusú régi bútorok nagyszüleitől, szüleitől, Irmuskától, Vilikétől és a testvéreitől, Andriskától és Lacikától. Vilike Komlós Vilmos volt, a kabaré aranykorának klasszikus egyénisége, az első és évtizedeken keresztül egyetlen Hacsek. (Sajó figuráját a szintén kolosszális Herceg Jenő alakította, akivel nem voltak beszélő viszonyban. Emiatt a próbák során Jucika közvetített köztük, vagy cetlin közölték a másikkal, hogy tehetségtelen ripacs…) Még mindig nagyon nehéz ott lenni, még mindig elfogadhatatlan szembesülni azzal, hogy minden olyan, mintha Jucika itt lenne, minden őt idézi – csak éppen ő már nincs itt. Vagy mégis?

– Sokszor belépek az ajtón, és még mindig köszönök neki – meséli Földessy Margit. – Ez nem azt jelenti, hogy kótyagos öregasszony lett belőlem. Azt sem mondanám, hogy nem engedtem el a drágámat, én ott ültem mellette, fogtam a kezecskéjét, amikor felszállt az angyalok közé, ezzel együtt folyamatosan érzem a jelenlétét. Itt van, jelen van, hol megsimogat, hol neheztelően rám néz: biztosan jól van ez, Margitka?!

– Azért is annyira megdöbbentő, amit mondasz, mert emlékszem, anyukád is ugyanígy rendszeresen beszélt a szüleihez.

– Én meg már a mamámhoz is. Olykor segítséget kérve, ha megroppanok, olykor tanácsukat kérve, ha elbizonytalanodom… Egy ideig hittem, hogy ott ülnek egy felhő szélén, és figyelnek, de mostanra már annyian lettek odaát, hogy biztosan nem férnek el egy felhőn, meg el sem bírná őket… Emlékszem, az első rendezésemhez kellett egy kék paróka, de abban az időben lehetetlen volt ilyet találni. Felnéztem az égre: na, Vilikém, ebből a slamasztikából csak te tudnál engem kihúzni! Másnap benéztem egy turkálóba, és a nagy ruhakupac tetején ott volt egy kék paróka. Elhalt hangon kérdeztem: ez is eladó? Az árus döbbenten nézett rám: hogy a francba került ide ez a sz*r? Vigye, hogy ne is lássam! Véletlen volt, vagy sem, nem tudom… Nem akarok vajákos lenni, de tény, hogy életem során számos ilyen megmagyarázhatatlan esemény történt. Lehet, hogy valahonnan figyelnek, és segítenek?

– Margitka, neked tényleg olyan mesés gyerekkorod volt, ahogyan a legendák állítják?

– Kiss Manyi és Dajka Margit voltak anyám legjobb barátnői. Kiss Manyi volt a keresztanyám is, drága Margitkával pedig rendre együtt tartottunk Margit napot egy cukrászdában. Egyikük boszorkány volt, a másikuk angyal, és a világ két legnagyobb színésznője. A keresztapám egy másik csoda, Márkus Laci volt. Főleg a nagypapám miatt hatalmas társasági központnak számított az otthonunk. Valóságos bohémtanya. Feljárt hozzánk a magyar színészet színe-java, dumálni, kártyázni, enni, inni – a nagymamám, Irmuska állandóan főzött –, aztán futamok idején indultak együtt lóversenyezni, majd visszatértek kifordított zsebekkel, búskomoran, és szent esküt tettek, hogy soha többé a lábukat sem teszik be a lóversenypályára. Tartották is becsülettel a következő futamig. Feleki Kamillka és Latabár is jártak hozzánk. Hülyéskedtek, ugratták egymást. Vilike csapta a szelet Kiss Manyikának, és próbálta meghódítani. Manyika egyszer huncutságból bebújt Vilike ágyába, és szegény csak akkor vette észre, hogy ott fekszik a szerelme, amikor magára húzta a takarót. Úgy ugrott ki, mintha kígyó csípte volna meg, és rohant ki a szobából. Hát ilyen nagy hódító volt! Mivel apukám hároméves koromban itt hagyta a családot, nekem Vilike volt az apám, nagypapám, testvérem, pajtásom… Én nagyon rossz, fékezhetetlen gyerek voltam. Előfordult, hogy nagymamám vagy anyukám, nem tudván velem mit kezdeni, a sarokba térdeltetett. Nagypapám pedig fogta magát, mellém térdelt, és kuplékat énekelt, magánszámot adott elő, én meg fetrengtem a röhögéstől.

– Rólatok Jucikával az a kép alakult ki, hogy ő milyen nyájas és engedékeny, te pedig milyen kemény és eltökélt vagy.

– Csudákat! Pont fordítva volt. Én képes vagyok túltenni magam sérelmeken, elengedem őket, anyukám viszont képtelen volt megbocsátani azoknak, akik galádul viselkedtek, akik hitványak voltak.

– Színházban is, emlékszem, a legnagyobb tekintélyű pályatársak is rettegtek tőle. Ha valaki nem tanulta meg a szerepet, vagy fegyelmezetlenkedett, rögtön rászólt: „Fiatalember, tudja, hogy színpadon van?!”, és akkor nem volt apelláta…

– Én nem úgy mondanám, hogy rettegtek tőle, hanem respektálták. Tudták, hogy magától is a maximumot követeli, természetes volt, hogy másnál sem adja alább. Szókimondó és egyenes volt mindig. Nem tudott soha helyezkedni, ha olykor próbált is, az mindig rosszul sült el, és visszájára fordult. Gyűlölte a képmutatást.

– Talán emiatt is volt ennyire hullámzó a pályája, mert képtelen volt hallgatni, amikor embertelenséget tapasztalt?

– Nyilván, hiszen egyik meghatározó színésze volt a fénykorában lévő Vígszínháznak.

– Csaknem hetven év után is őt tartják a legnagyobb Roxanne-nak a Cyranóból.

– Csodálatos időszaka volt a legendás József Attila Színházban Törőcsik Marival, Bodrogival, Ráday Imrével, Szemes Marival együtt.

– Sőt ott játszott az éppen büntetésben lévő Gobbi Hilda és Sinkovits Imre is.

– És mi, az úgynevezett „színészárvák” ott éltük a takarásban gyermekkorunk jelentős részét. Akkor kötöttem például életre szóló barátságot Ráday Misivel. Máskor pedig Vilike vitt magával a Vidám Színpadra, és ott zsibonghattam, például Benedek Miklóssal.

– Akkoriban azt mondták, hogy a büfében nagyobb műsor megy, mint a színpadon, pedig az a világ legjobb kabaréja volt!

– Szó szerint. Olyanok játszottak ott, mint Salamon Béla, Kellér Dezső, Kabos Gyula, Kazal László, Benedek Tibor, Alfonzó, és hátul örökkön ment a cukkolás. Ott léptem először színpadra. Pizsamában kellett átmennem a túloldalra. Nem akartam, de valaki kitalálta, hogy elhelyez számomra egy csokit ott, és ettől kezdve alig vártam, hogy mehessek. Persze így elmesélve csupa szívszorítóan szép emlék, ám az egészet átélve nem volt egészen ilyen ideális. Az nagyon nagy csapás volt, amikor apukám (Földessy Géza színész – a szerk.) elment…

– Kérdezhetek egy botorságot?

– Persze…

– Anyukád akkor még fiatal volt, gyönyörű, vonzó… Hogyhogy nem nyitott másfelé?

– Ő apukámba volt szerelmes egy életen keresztül. Emellett az az érzésem, hogy olykor voltak diszkrét próbálkozásai, de ezek nem jöttek össze… Szerintem megbékélt azzal, hogy a színház egy féltékeny kurva, aki nem tűri el, hogy más szerelme is legyen az embernek. Nem tűr konkurenciát. De ez csak megérzés, feltételezés a részemről. Nem mindent mondtunk el egymásnak…

– Ez teljesen normális a szülő-gyerek kapcsolatban…

– Úgy mondhatnám, hogy hetven százalékban teljesen őszinték voltunk, és harminc százalékról nem beszéltünk. Aztán volt egy időszak kamaszkoromban, amikor megbolondultam, hirtelen kőkemény és dacos lettem. Akkor nem tudott jót mondani nekem, eleve mindennel szembehelyezkedtem. „Ne nevelj te engem, majd én nevelem magamat!” – mondtam neki. Néhány évig tartott ez a szilajság, aztán visszalágyultam, de akkor meg már vidéken dolgoztam, így hosszabb ideig tartott, amíg visszaállt a korábbi harmonikus állapot.

– Szerinted milyen ember volt?

– Röviden? Jóságos, kreatív, tele szeretettel. Nem volt benne semmi gonoszság, irigység. Ha kellett, mindenkinek segített megfontolás nélkül.

– Pályája utolsó szakaszában megadatott neki, hogy a Szomszédok sorozat Lenke nénijeként egy ország nagymamája, kedvence lett.

– Igen…?

– Igen! Emlékszem egy tényleg nagyon komoly előadóestre, ahol olyan vendégek voltak, mint Törőcsik Mari és Cserhalmi György. A bemutatásnál mindenki hatalmas ünneplésben részesült, ám amikor megjelent Jucika, elszabadult a mennyország, és neki állva tapsolt a közönség…

– Ez a népszerűség egyrészt soha nem várt, soha el nem képzelt boldogságot adott neki, valóban lubickolt a szeretetben, ugyanakkor kínosan ügyelt arra, hogy ő maga ne legyen a civil életben Lenke néni. Ha jöttek hozzá a barátai, mindig vett fel gyűrűt, karkötőt, rendbe szedte a haját, szépen kisminkelte az arcát. Meg akarta őrizni önmagát.

– Mit gondolsz, mindabból, amit átéltél, tapasztaltál akár odahaza, mennyit tudsz átadni tanodai tanítványaidnak?

– Igyekszem azt a szeretetet, könnyedséget, vidámságot, bohémságot, amit kaptam. Szeretném, ha ezek a gyerekek is egy ilyen cirkuszkocsiban élnének, ha ennyi derű hatná át életüket és ennyi elhivatottság, miközben rengeteget kell tanulni, az alapokat muszáj elsajátítani, mert a Hamletet is ezerféle alternatív értelmezésben elő lehet adni, de előtte pontosan kell tudni, hogy valójában miről is szól a darab.

– Anyukád ugye nálad lépett színpadra utoljára?

– Szívbemarkoló egy történet volt. A vád tanúját vittem éppen színre, és abban van egy pont rászabott szerep. Csináltuk a próbákat, és ő tényleg egészen nagyszerű volt, mígnem az egyik próba után hazatérve közölte, hogy keressek valaki mást helyette, ő nem csinálja tovább. „De miért, anyu? Isteni vagy benne, mindenki imád, les téged, hatalmas sikered lesz!” Ő kitartott amellett, hogy vége, abbahagyja, mert a mostani próbán nem hallott pontosan minden végszót. Próbáltam rávenni, hogy vannak ügyes trükkök, amivel meg lehet oldani a problémát, másnak is romlik a hallása, majd mi segítünk. „Ti nekem ne segítsetek!” – mondta olyan keményen, határozottan, hogy tudtam, nincs apelláta. Méltósága teljében búcsúzott a színpadtól, ahogyan élte az egész életét is.

– Talán Bergman képes lett volna filmen visszaadni valamit, ahogy ti ketten, két fantasztikus nő, éltétek kettesben az életet az utolsó években…

– A nyolcvanadik születésnapján kijelentette, hogy mostantól kezdve cseréljünk helyet, innentől én legyek az ő mamája, ő pedig az én lányom. Ágáltam, tiltakoztam, hogy ez lehetetlenség! Hogy nem teheti, hogy elveszi tőlem az anyámat, akire nekem annyira szükségem van, de ő nem tágított. Egészen különleges, izgalmas, drámai időszak következett így együtt kettesben. És ez tart mind a mai napig…

A cikk eredetileg  a Nők Lapja 2019/27. számában jelent meg.

Fotó: Csibi Szilvia