– Ne tedd ki a fészbúkra, csak anyának küldd el! – mondta a kilenc éves kisöcsém a közös hétvégénken, amikor fotókat készítettem róla a játszótéren.
– Nem teszem ki, ne aggódj! Csak azért csináltam, hogy legyen emlékünk a délutánról – mondtam neki majd hozzátettem, hogy különben sem posztolnék róla a megkérdezése nélkül.
Nem is szoktam. Nálunk már régebben, valahogy kimondatlanul alakult ki ez a szokás: hárman vagyunk testvérek és akármilyen képet készítünk mi idősebbek egymásról vagy az öcsénkről, engedélyt kérünk az esetleges posztolást illetően. Ha valaki nem szeretné, nem megy ki a fotó.
Szerintem nemcsak a felnőttet, de egy gyereket is illene megkérdezni arról, hogy szeretné-e, ha a feltöltenék a képét a világhálóra. Főleg úgy, hogy a róla készült tartalmakat ő csak akkor láthatja majd teljes egészében, vagyis nem csak úgy „hadd nézzem meg” formában, amikor eléri a megszabott korhatárt és regisztrál. Ha egyáltalán regisztrál.
Sajnos azt látom, hogy ezt nem mindenki kezeli így. Van olyan édesanya az ismeretségi körömben, aki már az újszülöttjéről készült kórházi fotót is tagelve töltötte fel a legismertebb közösségi oldalra, ezzel pedig kvázi profilt is adott a babájának. Szép dolog megmutatni másoknak a legnagyobb büszkeségünket, de vajon ez a pici örülni fog annak, hogy felnőve már egy komplett fotóalbum és számos regisztrált életesemény köszön vissza róla az említett felületről? Én nem örülnék…
Akárhogy is nézzük, a mi kezünkben – testvérek, szülők, rokonok kezében – van a legkisebbek digitális világban való jelenlétének kontrollja, és nem posztolhatunk róluk tucatjával csupán azért, hogy eldicsekedjünk és rajtuk keresztül gyűjtsük be az önbizalom-növelő lájkokat.
Érdemes lenne a gyerekeket a fizikai veszélyeken túl ilyen módon is megvédeni, valamint figyelembe venni a személyes jogaikat és akaratukat, ahogyan azt is, hogy a feltöltött képeket nem csak a közeli barátaink és családtagjaink, hanem az egészen távoli ismerőseink is láthatják.
A játszótérről hazaérve végignéztük közösen a fotókat, nevettünk, örültünk, majd néhányat üzenetben elküldtünk anyának és a hiányzó tesónknak, azoknak, akikkel valóban meg szerettük volna osztani az élményeinket. Ezen a hétvégén nem volt szükségünk ennél több „tetszikre”…
Légrádi Júlia
Nyitókép: Getty Images