Fémes íz a szánkban, a gyomrunk vasmarokban, hangyák száguldoznak a végtagjainkban, minden neszre rezdülünk, fegyelmezetlenül cikáznak a gondolataink. Ilyesféle a félelem, amelyet nemcsak a háborút átélt generációk ismernek, hanem mi, valamennyien. Annyit hallunk, látunk, olvasunk az emberben lakó rosszról, oly sok az információnk az erőszakról, hogy a félelem joggal röhög a markában: „Előbb-utóbb mindannyian bejöttök az én utcámba…” Bizony, a többségünk már fiatalon tisztában van azzal, hogy akadnak agresszív, beteg embertársaink, és néhány pohár tömény, netán a drog vagy a feneketlen szegénység meg az éhség az egészségeseket is állattá változtathatja. És tudjuk, nagy csábító az éjszaka, a kivilágítatlan, néptelen utca, a szűk sikátor, a mélycsendes park, ahol csak a bogarak neszeznek… Ezért járnak sokan önvédelmi tanfolyamra, ezért várjuk a gyerekeinket akár hajnalban is a szórakozóhelyek közelében, és ezért marad velünk örökre a „félelem utca” emléke. Egy negyvenes barátnőm a mozdíthatatlanná zsibbadt jobb lábára emlékszik, amikor erőltetett menetben próbálta magát hazafelé vonszolni egy budai hotel előtt, miközben egy férfi disznóságokat üvöltözött utána. Magam a fémes ízre emlékszem a számban, amikor egyetemistaként pánikban futottam a zuglói Fűrész utcában egy önmagát mutogató őrült elől, pedig nem szórakoztam, hanem tolmácsoltam késő estig, csakhogy nem volt pénzem taxira… Egy ötvenes ügyvédnő soha nem félt korábban, aztán egy este nyugodtan ballagott a parkolóban várakozó kocsijához egy alaposan elhúzódó megbeszélés után – kezében a slusszkulcsával −, ám mielőtt nyitotta volna, nagydarab férfi bújt elő egy bokor mögül, és fenyegetően indult felé. Azóta már a hazaindulása percében felhívja a férjét, aki vagy érte megy, vagy szóval tartja, amíg be nem lép a lakásukba. Mert a beszélgetés oldja a félelmet, és fityiszt mutat a sötétnek. De mit tegyünk, ha egyetlen szerettünket sem érjük el? Vegyük igénybe a „hazakísérő telefont”! Feltehetően kevesen tudják, hogy egy honfi társnőnk berlini minta alapján, már több mint másfél éve létrehozta ezt a végtelenül hasznos szolgáltatást: szóval tartja, „hazakíséri” azokat, akik szoronganak a sötétben. Csak fel kell hívnunk egy ingyenes számot, és a hazaérkezésünkig beszélgethetünk a szolgáltatás szülőanyjával vagy egy munkatársával. Ha elmondjuk, merre járunk, arra is van lehetőség, hogy azonnal segítséget kérjen számunkra. Azt gondolják, ez sem csodaszer? Igaz. Csodaszerek nincsenek. De bizony erőt ad egy másik ember figyelme, hangja a veszélyesnek tűnő helyzetekben. Ha nem hiszik, próbálják ki! (Az ingyenes szám: 06 80 442 422 – hétköznapokon este tíztől hajnali négyig, vasárnap hajnali egyig működik.)
V. Kulcsár Ildikó
A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/33. lapszámában jelent meg.
