Most pár hónapja mégis csinálom. Az előbb is elmentem, hogy legyenek friss élményeim ehhez a cikkhez. És megint pokoli volt. Flow helyett vörös fej és levegő után kapkodás.

Na jó, egyszer-kétszer pillanatokra már tudtam élvezni. Először, amikor a három gyerekem egyszerre volt beteg hétfőtől szombatig, és pénteken már azt mondtam, jöhet bármi, csak én hadd menjek el egy félórára. Hideg volt, sötét és szél, de úgy éreztem, tényleg kifutom magamból a feszültséget, imádom, hogy üvölt a fülemben a zene, és hogy nem gondolok semmire.

Mert futás közben többnyire arra gondolok, hogy mikor lesz már vége. Akkor miért csinálom? Egyrészt mert megmaradt a terhességi cukorbetegségem, amit ugyan egyelőre elég a diétával kezelni, de nagyon kéne mellé a mozgás. Másrészt ha már mozgás, ezt a típusút a legkönnyebb beilleszteni a napjaimba, hiszen igazából bármikor neki lehet indulni. Harmadrészt annyi ismerősöm fut, hogy arra jutottam, ez nekem is menne. A legjobb barátnőm, akivel a gimiben gyakorlatilag csak lesétálni tudtuk a 15 perces futás-felmérést, ma félmaratonokat száguld végig. Az egyik egyetemi évfolyamtársam, aki eddig a szenzációs olaszos fogásairól volt híres, szintén évek óta fut, és mára olyan kockásra gyúrta a hasát, hogy akár a hagymát is szeletelhetné rajta.

Ők inspirálnak, ezért elvileg hetente kétszer-háromszor (leginkább kétszer) ráveszem magam a hat kilométerre. Ami biztos: utána nagyon jó. Előtte meg elég sokat agyalok azon, mit kéne még befejeznem/elkezdenem annak érdekében, hogy mégse férjen bele a futás.

Szöveg: Szigeti Hajni