– Erő kell ennek a nehéz vasajtónak az elhúzásához. Mi jutott eszedbe, hogy ilyen bejáratot szereltettél föl?

– Az, hogy az embert érhetik atrocitások, ha sokat dumál, ha hallgat, egyaránt, ezért egyszerűbb, ha eleve egy börtönajtó mögött él.

– Néhány hete, hogy hazatértél a nyaralásból. Milyen a közérzeted, hogy vagy?

– Köszönöm szépen, jól, nagyon jól! Barcelona mellett nyaraltam a barátaimmal, jó buli volt, azóta pedig dolgozunk. Voltunk a Szigeten, Füreden, Szlovákiában, aki kíváncsi, kideríti, mikor, hol láthat, hallhat minket.

– Bírod az iramot?

– Igen, bár néha kicsit elfáradok. Azt viszont ne várd, hogy panaszkodni fogok, én a nyomiságomat természetesen és szabadon élem meg (az énekesnőnél szklerózis multiplexet diagnosztizáltak, kerekesszékbe kényszerült tíz éve – a szerk.).

– A te szabadságod megosztja az embereket. Akad irigyed, de sokkal több a csodálód.

– Tuti így van, hiszen mi mindent – a foglalkozásunkat, a külsőnket, a dalainkat, a szövegeket, a véleményünket – szabadon vállalunk. Amit nem mondunk ki vagy el, az magánügy. Az csak ránk és a barátainkra tartozik. Ugye minden ember életének van olyan része, ami nem tartozik a nagyközönségre?

– Persze, de az ismert, népszerű művészek, celebek élete olykor a nagyközönség előtt zajlik.

– Hát nem az enyém. Én azt gondolom magamról, hogy nem vagyok celeb.

– Van olyan embertípus, amilyet nem szeretsz?

– A negédes érdekembereket, a szónoki fogásokat használókat, a hazug haszonlesőket. Ha mondjuk a Mari (Falusi Mariann – a szerk.) környékén megjelenik egy új pasi, és az nem frankó, szólok. A Mari meg nem hisz nekem, de egy-két hónapon belül kiderül, hogy igazam van. Ha hozzám közel akar kerülni valaki, és észreveszem, hogy nem jó ember, a lehető legrövidebb úton leépítem.

– Elküldöd a fenébe?

– Az attól függ. Ha egyébként szimpatikus, szemtől szembe nem bántom meg, mert van szívem, még ha nem látszik, akkor is. Szóval megsajnálom, és óvatosan távolítom el a környezetemből. Ebben még a barátok sem befolyásolhatnak, az én bunkóságom pont elég ehhez.

– A siker csúcsán nyilván sok ilyen figura vett körül.

– Próbálkoztak, de nem ment. Egyébként a mi pályánk alakulásában – az elején – sok jó ember segített, amiért hálásak vagyunk. Az én életemben pedig maximum tíz meghatározó ember mozog, a barátaim. Őket nem zavarja a kerekesszék, körülöttem nyüzsögnek, segítenek, bennük nem csalódom. Hívás nélkül jönnek.

– Van valami beosztás?

– Dehogy! Semmi ilyen nincs, még egymás közt sem egyeztetnek, jönnek, és kész. Hoznak kaját, sétáltatják a kutyámat, Terit, már akivel elmegy, bevásárolnak, vagy elvisznek bevásárolni. Nálam bárki, bármikor itt lehet. Ezekkel a barátokkal együtt dolgozunk, együtt nyaralunk, karácsonyozunk, kártyázunk, külföldi koncertekre megyünk, úgy élünk, mint egy nagy család. Különleges állatfajhoz tartózó, különlegesen klassz emberek. A Mari, a Kulka, táncosok, színházközeliek, politikában dolgozók, vegyes csapat.

– Hozzák az ételt neked?

– Persze! Ki, mikor. És tudják, mit szeretek, tudják, mennyire válogatós vagyok. Mióta cukorbeteg lettem, még nehezebb, mert a krumplit, a tésztaféléket szeretem. Kun Zsuzsa – tévérendező – sokszor jön, és jókat hoz, de az anya főztje a legjobb. Nyolcvanöt éves az idén, de hetente jön, pedig fáj a térde, mégis hozza a kedvenceimet, a paprikás krumplit, a rakott krumplit, a székely- és a rakott káposztát, de mindent csirkével. Ha nem ér rá főzni, akkor elmegyünk valahova enni. Az anyát az motiválja a működésben, hogy ő mozgékonyabb, mint én. Ő autót vezet, kijár Bécsbe, rendkívül aktív. Képzeld el, ennyi idősen megtanult cukorbetegnek valót főzni, édesburgonyát használ, tud mindent a diétáról.

– A méreteidet látva azt hittem, kedveled a jó kis cupákos, zsíros húsokat.

– Brrrr… utálom! Zsíros húst nem eszem! És utálom a kelkáposztát, a fokhagymát, a rukkolát, nem sorolom tovább, mindent, aminek nagyon intenzív illata, íze van.

– Oké, válogatsz az ételek közt, de milyen ivó vagy?

– Zéró alkohol! Nem szeretem az ízét és a hatását sem. A pécsi évek alatt voltak bohém éjszakák, huszonévesen az ember azt hiszi, azt úgy kell.

– Balhéid is voltak akkoriban?

– Egyszer piásan mentem hazafelé egy Minibár nevű helyről, lefeküdtem az út közepére a két szaggatott fehér vonal közé, és azt kiabáltam: „Én vagyok a záróvonal!” Nem lett belőle baj, éjjel alig járt autó a város utcáin a hetvenes évek végén. Máskor egy buli után sétáltam az utca közepén hazafelé, és jött mögöttem egy rendőrautó. Dudált, szirénázott, de én nem tértem le, mondván, ez sétálóutca. Bevittek. Hajnali ötig bent tartottak. Mikor kiengedtek, kértem, hogy vigyenek vissza oda, ahol fölvettek, mert nem önszántamból jöttem ide. No, akkor figyelmeztettek, hogy húzzak el gyorsan, mert lesittelnek.

– Volt időszaka az életednek, amikor izgatott a kritika?

– Igazán soha, még a pécsi évek alatt sem. Persze mindig volt két-három ember, akinek a véleményére nagyon adtam. Pécsett Vári Éva, Uhrik Dóra és Kulka János voltak ezek, ma a barátaim.

– Mennyire más a mai Lang Györgyi, mint az a fiatal színésznő, aki anno Pécsett lépett föl?

– Nagyon. A hét pécsi év alatt még voltak görcseim: hol játszom, mit játszom, ehhez ki, mit szól. Holott sejtettem, nem ez a legfontosabb. Ma más vagyok lazaságban, tájékozottságban, és persze más a műfajom is. Akkor színésznő voltam, most meg a két elmebeteg, színes hajú, kövér nő egyike, akit lehet szeretni, lehet bunkózni. Az viszont jó, hogy a saját szövegeinkbe azt gondolunk bele, amit akarunk, jó, hogy a barátainkkal lépünk föl, és elérjük a célt, hogy aki eljön a bulijainkra, az jól érzi magát.

– Nem bántad meg soha a műfajváltást?

– Nem, de azt sajnálom, hogy akkor még nem volt alternatív színház, nem voltak független társulatok. Az megrendítően jó lehet, ott ülsz benne a nézővel, az felszabadító élmény, és elképesztően más irányba tudja terelni az embereket. Más világ volt, egy másik rendszer, régen elmúlt. Nem bezzegezek, huszonöt évesen másról szólt az élet.

– Azóta eltelt több mint negyedszázad. Zavar a korod?

– Egyáltalán nem! Inkább irigylem az időseket. Nekem tetszik az öregek arca, csodálom az élettapasztalatukat, a tudásukat. Azt gondolom, jó idősnek lenni.

– Más, hogy tetszenek az idősek, és más tudni, hogy fogy az idő.

– Nem gondolok ilyesmire soha, mindig pozitív voltam. Viccelődök mindenen, magamon is. Mindennel kell, és lehet viccelni. Ezt a mentalitást Királyhegyi Páltól tanultam, aki folyton azzal viccelt, mi mindent élt át Auschwitzban. Az önirónia, a saját magával szembeni humora nem veszhet el az embernek, különösen nem ebben a világban, amiben most élünk.

– Nem teszik ez a világ?

– Nagyon nem! Mert úgy érzem, romlott, igazságtalan, hazug és megfélemlített világban élünk. Zárolják, elveszik, lecsukják… Ilyeneket hallani. Nekem könnyű, mert nem félek semmitől. Az viszont megvisel, hogy az élharcos, aki kiáll egy ügy mellett, előbb-utóbb megszűnik létezni. Közben pusztul a természet, ellep a szemét, olvadnak a jéghegyek, égnek az esőerdők, színtelenedik a világ.

– De téged itt egy különös, színes világ vesz körül. Az erkélyedről látni, a falak mögött nem akárki él.

– Ez igaz, színek közt élek: az erkély hóbortja, a színes pad, a zománcos táblák, a pálma, a hatalmas kaktusz látványosak. Előfordult, hogy becsengettek külföldiek, kávézni szerettek volna, azt hitték az otthonomra, presszó.

– A kutyád nem biztos, hogy örülne az idegeneknek.

– Hihetetlenül okos. Hallhattad, hogy kimondom a kapukódot, és vadul ugatni kezd, tudja, hogy jött valaki. Négy éve él nálam, sanyarú, rossz sorsa volt, egy csongrádi menhelyről hoztam. Ő a negyedik – Ági, Klári, Erzsi után –, akinek megszépítem az életét. Sok baja volt, törött láb, férgesség, gyulladások itt és ott, de kigyógyítottam.

– Csak lánykutyákat mentesz?

– A fiú kutyáknak nagyobb a mozgásigényük, én pedig ide vagyok kötve, nem tudok futni velük. Teriről azt sem tudom pontosan, milyen idős. Látod, kutyában is szeretem az öreget, azt senki nem akarja elvinni, és én nem azért tartok kutyát, mert trendi, hanem mert jó megmenteni valakit. Ha tehetném, embereket is jó volna…

– Ez empátiára vall. Ezért dolgoztál egy ideig ápolónőként is?

– Nem, annak semmi köze az ilyen jellegű empátiához. Akkoriban olvastam Az üvegbura és a Száll a kakukk fészkére című könyveket, és nagyon érdekelt a pszichiátria. Elsőre nem vettek föl a Színművészetire, hát elmentem ápolónőnek a Róbert Károly körúti kórház elmeosztályára. Imádtam! Az az alig egy év jelentős állomása, része az életemnek. Ott tapasztaltam meg, hogy a bolondok hihetetlen természetességgel viselkednek. Volt beteg, aki azt hitte, ő Erzsébet királynő. Ült a rozoga ágyán, szorongatta a gyűrött lepedőt, belekötözte a bilit, a másoktól begyűjtött kanalat, villát, poharat. És ha jött a doktor, a nővér, kihúzta magát, fölvetette a fejét.

– Nagyon érzékeny a lelked.

– Én nem érzékeny vagyok, hanem elfogadó. Tuti, hogy szebb és jobb lenne a világ, ha megtanulnánk egymás mellett élni normálisan és elfogadóbban. Az ápolónői munka pedig az elfogadás mellett a segítésről szól.

– Játszottál valaha elmebeteget?

– Dunn: Gőzben című darabjában Dawn voltam, egy beteg lány. A járásommal azt a nőt próbáltam utánozni, aki a pszichiátrián Szűz Máriának hitte magát, és egész nap faltól falig járva imádkozott.

– Bakancsod van, de nem kopik a talpa. És bakancslistád van-e?

– Sportriporterként kipróbálnám magam a tévében. Imádom a kézilabdát, sokszor nézek meccset, és egyszer szeretnék élőben közvetíteni egy női kézimeccset. Ebben szerepe lehet apucinak, aki kosaras edző volt, és annak is, hogy valamikor én is kosaraztam, kézilabdáztam, atletizáltam. Az én közvetítésem nagyon szubjektív lenne.

– Ha hívnának műsort vezetni, mennél?

– Nem hívnak, és limitált, ahová elmennék.

– Volt neked egy testőröd, Sanyi. Mi lett vele?

– Nem Sanyi, Sanya. Köszöni, jól van. Az akkori magyarországi koncertkörülmények között nem lehetett elszeparálni a nézőt és az előadót. Jöttek, gratuláltak, öleltek, pusziltak bennünket a rajongók, szidtak, köptek, mit tudom én, és mi ezt akartuk Sanya segítségével elkerülni. Én például nem bosszankodom, ha nem jön ki a közönség közé a sztár, ahogy legutóbb Elton John.

– Milyen zenét hallgatsz itthon?

– Semmilyet. Nem szeretem a zenét, a csendet szeretem.

– A rádió sem szól?

– Ha szól, az beszélő rádió. Inkább olvasok. Most a Csernobili imát. Rémálom. Két fejezetnél többet nem bírok egyszerre olvasni, annyira megráz.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2019/36. számában jelent meg.

Fotó: Dorkó Dániel