KORONCZAY LILLA: Egy ideje csak a színpadon látlak, a Katona József Színházban. Mi van veled mostanában?
JORDÁN ADÉL: Jógaoktató lettem. Sokáig én is azt hittem, hogy a jóga nem nekem való, soha nem tudnék fél óráig egy pontot nézni. Aztán mégis kipróbáltam, eleinte csak testmozgásként. Állítólag túl szépen is csináltam, a jógaoktatóm biztatott, hogy érdemes lenne kicsit elmélyülnöm benne. Elkezdtem hát anatómiát, csakrákat, mudrákat tanulmányozni, és beleástam magam a jóga történetébe. Most ott tartok, hogy heti hatszor másfél órát jógázom, és nagyon élvezem. Abban a másfél órában az ember végig tudja gondolni az egész életét. Kész önismereti túra, elmélyít, és egy csomó mindent tudatosít benned. Tavaly beiratkoztam egy kétszáz órás jógaoktatói tanfolyamra, és ma már foglalkozásokat tartok a színházi munkatársaknak. Azonkívül havonta egy vasárnap délelőtt a Katona József Színház kantinjában nyilvános jógaórára invitálom a közönséget. Egyre többen eljönnek.
LILLA: Hiányzott már valami más a színészet mellett?
ADÉL: Régóta gondolkodtam azon, hogyan tudnék nyitni. Képzeld el, hogy apám, anyám színész (Jordán Tamás és Lázár Kati – a szerk.), a színházban nőttem fel, minden barátom, még a kisfiam apukája is ebből a körből került ki. És most kinyílt a világ! A jóga az első olyan dolog, ami az enyém, én választottam, nem valami olyasmi, amibe belecsöppentem. Persze nagyon boldoggá tesz a színészet, hiszen sikeres vagyok és örömömet lelem a szakmámban, de már maga a „művésznőség” is annyira zavart. Múltkor valaki odajött hozzám előadás után. Gondoltam, gratulálni fog, és azonnal felvettem az ilyenkor szokásos mosolygós arcot. De ez a néző nem azért jött, hanem hogy elmondja, nem tud regisztrálni a jógaórámra. Abban a pillanatban átkapcsoltam, és úgy kezdtem el beszélni hozzá, mint egy ember. Hogy persze, adja meg az e-mail-címét, megírom… A jóga nagyon jót tesz az elengedésnek. Hogy ne folyton önmagad körül forogj, hanem nyiss egy kicsit, és fogadd el magadat meg másokat is. Tiszteletre tanít, és egy csomó olyan dolog van a filozófiájában, amit be lehet építeni a hétköznapokba. Például elengedni azt, hogy folyton magadat okold: „Miért nem megy ez nekem?” Amikor negyedszer nem megy, és sikerül elengedned, egyszer csak azt veszed észre, hogy menni kezd. Mert végre ellazultál.
LILLA: Mit kellett ennyire elengedned?
ADÉL: A szüleimet. Elég későn került rá sor, tisztában vagyok vele, de mint látod, kissé későn érő típus vagyok. 38 évesen sikerült felnőtté válnom. Hogy értsd: rengeteg olyan kötődést és mintát őrizgettem magamban és követtem makacsul, ami a szüleimtől származott, tőlük láttam, de nem én voltam, csak beleszocializálódtam. Nem hiszem, hogy tudok neked példát mondani, de nem is kell, hiszen mindenkinek vannak ilyen zsigeri beidegződései, amelyekre időnként rácsodálkozik. Még a gyerekkorából hozza őket, de nem jók, akadályozzák őt, csakhogy képtelen megszabadulni tőlük.
LILLA: Teljesen úgy hangzik, mint a kamaszkor. Amikor az ember keresi, hogy kicsoda valójában.
ADÉL: Én a kamaszkort is rosszul csináltam. Lázadtam, de nem eléggé. Az a jó, ha a kamasz feszegeti az istrángot, de aztán lerázza magáról, és elkezdi a saját életét. Azt hiszem, én most lázadtam ki magam, és ezzel új szakaszba lépett az életem.
LILLA: Úgy érted, más emberré váltál?
ADÉL: Dehogy. Nem is szeretnék más lenni. Inkább bizonyos viselkedési minták átírásáról van szó. Hiszen egy-egy zsigerből adott válaszreakciód sokszor megváltoztatja körülötted a dolgok állását. Nem árt tudatosítani ezt. Én elég szertelen ember vagyok, a döntéseimet általában impulzívan, érzelemvezérelten hozom meg, jobb lenne higgadtabban válaszolni az élet kihívásaira. Gyakran összecsapnak a fejem fölött a hullámok, nincs rend a polcomon, összevissza kapkodok. A bizonytalan emberek sajátja… Nyilván a gyerekkoromra vezethető vissza, de hát nem lehet egy életen át visszafelé mutogatni!
…
Az interjú még nem ért véget, a folytatást keressétek a Nők Lapja Évszakok 2019-es őszi számában. A magazin szeptember 4-től kapható az újságosoknál.
Szöveg: Koronczay Lilla
Fotó: Zsólyomi Norbert
