Psziché: Hogy vagy? Mit csináltál ma?

ALEXA: Éppen egy konzultációról jövök, ahol átbeszéltük az orvosommal, mikorra várható a karprotézisem érkezése, elmagyarázta, hogyan fogom használni vele a karom. Megnyugtatott, hogy a protézis segítségével az ép kézfejjel és alkarral majdnem teljes mértékben megegyező mozgásra leszek képes. Összehangoltan fog működni az ép kézrészekkel, ujjakkal, ráadásul a telefonomról is be tudok majd állítani rajta bizonyos funkciókat. Előtte a nővéremmel találkoztam, és végre az egész délelőttöt együtt töltöttük, mint régen.

Psziché: Mi történt aznap, amikor rosszul lettél?

ALEXA: Egy csütörtöki nap volt, amikor az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy fájnak az ízületeim, hányingerem van, görcsöl a hasam, majd hánytam is. Először nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, úgy tűnt, mintha csak egy vírus lenne. Asztalitenisz-edzőként nap mint nap gyerekekkel dolgoztam, arra gondoltam, hogy valamit tőlük kaphattam el.

Psziché: Mikor érezted először, hogy komolyabb lehet a baj?

ALEXA: Másnap hajnalban. Addigra annyira rosszul lettem, hogy ki kellett hívni az ügyeletet, az orvostól kaptam egy injekciót, amitől rövid időn belül jobban éreztem magam, de ez sajnos nem tartott sokáig. Reggelre már nagyon magas lázam volt és nem akart lejjebb menni. Mire hazaértem Hajdúszoboszlóra, szó szerint úgy kellett kiszedni az autóból. A szüleim rögtön hívták a mentőket, akik több mint egy órán keresztül láttak el a ház előtt, majd kórházba szállítottak. Az orvosok is először vírusra gyanakodtak, később, amikor megjöttek a laboreredmények, csak annyit közöltek: komolyabb a baj. Akkor kezdtek el gyanakodni arra, hogy toxikus sokk szindrómám van. Sajnos azóta sem tudom, mitől alakulhatott ki, még mindig kérdéses az oka.

Psziché: Mit kell tudni a toxikus sokk szindrómáról?

ALEXA: Itthon eléggé ritka betegségnek számít, viszont sok külföldi esetről olvastam. Volt több olyan lány, akiknél a túl sokáig fent hagyott tampon okozta a kialakulását, az egyik lánynak a lábát kellett amputálni, a másiknak teljesen újra kellett tanulnia beszélni, de sajnos halálos kimenetelű esetről is hallottam. Viszont a napokban bukkantam egy cikkre egy külföldi srácról, aki szintén toxikus sokkot kapott, és amputálni kellett az összes végtagját, ő nyilván nem a tampontól betegedett meg. Tehát egyértelmű, hogy nem ez az egyetlen kiváltó oka.

Psziché: Mit éreztél, amikor magadhoz tértél a kórházban? Tudtad, hol vagy, és mi történik körülötted?

ALEXA: Nem, egyáltalán nem voltam képben. Amikor magamhoz tértem, fogalmam sem volt róla, hogy eltelt négy nap, és azt sem tudtam, mi bajom van. Csak azt láttam, el van feketedve a bal alkarom és a lábam egy része. Láttam a telefonomon, hogy mennyien kerestek, akkor gondoltam először, valami komoly baj lehet. Végül a testvéremet kértem meg, mesélje el, mi történt pontosan.

Psziché: Megijedtél, mikor megláttad, hogy néz ki az alkarod?

ALEXA: Nem. Bármikor szóba került, hogy milyen következményei lehetnek a toxikus sokknak, mindig azt mondták, hogy ne ijedjek meg az elfeketedett végtagoktól, a vér majd felszívódik. Úgyhogy teljesen nyugodt voltam, azt éreztem, jó kezekben vagyok.

Psziché: Mi történt a felébredést követő napokban?

ALEXA: Miután magamhoz tértem, jó pár napig nem történt semmi, éreztem, nincs minden rendben. Úgy fájt a mellkasom, hogy felülni sem bírtam az ágyból. Azt mondták, hogy ez normális egy ilyen komoly betegség után, mivel a vérmérgezés miatt a tüdőm is összeesett. Majd egyik nap bejöttek az orvosok, és mintha ott sem lettem volna, nézegették a karomat, és egyszer csak a fülem hallatára megbeszélték, hogy levágják. Egy hozzátartozóm sem volt akkor bent velem, és semmiféle felkészítést nem kaptam előtte. Az egyik nővérnek szorítottam a kezét, és sírtam. Közben tudtam, hogy a szüleim úton vannak hozzám a kórházba, ezért nekik sem akartam telefonon elmondani, nehogy valami baj történjen útközben. Végül a testvéremet hívtam fel, ő volt az első, aki megtudta.

Psziché: Mi volt a reakciója?

ALEXA: Nagyon pozitív volt. Csak annyit mondott, az a lényeg, hogy élek, hiszen akár bele is halhattam volna, ahhoz képest ez semmiség. Amikor letettük a telefont, bejöttek a szüleim könnyes szemmel, láttam, hogy már ők is tudnak róla.

Psziché: Az orvos mondta el nekik?

ALEXA: Igen, közölte velük, hogy elkerülhetetlen az amputáció, mert félnek, ha nem távolítják el az alkarom, a baktériumok elszaporodnak a szervezetemben, amibe akár bele is halhatok. Anyukámnak le kellett ülnie, hogy össze ne essen a hír hallatán. Azt is mondták az orvosok, ha nem lennék sportoló, akkor szinte biztosan belehaltam volna a vérmérgezésbe.

Psziché: Milyen érzések kavarogtak benned ezalatt?

ALEXA: Érdekes, mert miután a testvéremmel beszéltem, teljesen megnyugodtam és elfogadtam a döntést.

…

Az interjú még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2019/4. számában olvashatjátok el. 

Szöveg: Kovács Olívia

Fotó: Hevesi Norbert