Amikor a visszahúzódó japán kislány bezárkózott a szobájába, és nem akart iskolába menni, az édesanyja nagy döntést hozott. Hívta a Family Romance szolgáltatást, azaz bérelt a kislányának egy apukát. Gyermeke zárkózottságának okát ugyanis főleg abban látta, hogy nem ismerhette az édesapját, akitől korán elvált erőszakos természete miatt. Az igénylő lapon leírta, milyen apát képzelt el. „Legyen kedves, gondoskodó.” Így kezdte látogatni, programokra vinni a kislányt egy álapa, aki lassacskán vidám – ahogy az édesanyja fogalmazott –, normális gyerekké vált. Az első találkozás óta tíz év telt el, és a fiatal felnőtté cseperedett lány még mindig nem tudja, hogy az a férfi, akit az édesapjának hisz, egy színész.

Olvasom Elif Batuman újságíró a New Yorkerben megjelent anyagát a Japánban népszerű, különös szolgáltatásról. A cikkben megszólalnak színészek, kliensek és maga az alapító, Yuichi Ishii, aki egyben a fenti történetben szereplő kislány álapukája, és nem kizárólag az övé! Amikor elindította vállalkozását, annyi megkeresése volt, hogy előfordult, hogy egyszerre tíz családban vállalt szerepet, de hamarosan belátta, a rendszert szabályozni kell, hiszen a színészekre „egy másik ember élete nehezedik”. Ma már egy színész nem helyettesíthet párhuzamosan több mint öt családtagot.

Ishiitől sokféle pótlékot lehet rendelni. Ha egy lány meg akarja nyugtatni a szüleit, hogy jár valakivel, igényel egy vőlegényt, sőt elmehet egészen az álesküvőig is. Van, aki elvesztett családtagjait kéri: például egy magányos férfi elhunyt feleségével és tinédzser lányával – aki egyébként életben volt, de elköltözött otthonról – szeretett volna együtt vacsorázni. Mások barátokat, kollégákat, vendégeket rendelnek különböző rendezvényekre.

Mi történik, ha a találkozások rendszeressé válnak? Ishii nem tagadja, egy idő után sokan elkezdenek kötődni, többször előfordult, hogy a nők megkérték a férjüket alakító színészt, vegye őket feleségül a valóságban. Pedig a szolgáltatásban korlátozták a testkontaktust is: a találkozókon legfeljebb egy kézfogásig mehetnek el.

Persze, egy a miénktől eltérő társadalmat kell elképzelnünk, ahol máshol húzódnak a határok, a normák. Pszichológushoz járni Japánban még mindig tabu, ezért lehet, hogy a bérelt családtagokkal való „színjáték” egyfajta terápiaként funkcionál, a pszichodrámához hasonló hatással bírhat, ahogy a cikkben megszólaló pszichológus fogalmaz. A szereplők megélhetik, kimondhatják elnyomott érzelmeiket.

A jelenség sok eleme elgondolkodtató. Például az, hogy a test után eljött az érzelmek és kapcsolatok kiárusításának kora. Másrészt furcsállom a nyitottságot, mellyel az alapító vállalkozásáról beszél. Mi több Werner Herzog az idén Cannes-ban debütált Family Romance című filmjében Ishii a főszereplőt (önmagát) alakítja. Hogy lehet számára mindez természetes? Érti, hogy az európai és amerikai média érdeklődése miért fordult felé? Vagy egyszerűen reklám lehetőséget lát a nyilvánosságban? Egy interjúban megkérdezték tőle, mi lesz, ha például egyik „kislánya” felfedezi a kilétét. Azt felelte, majd azt mondja neki, hogy csak eljátszotta a Family Romance igazgatóját.

Gősi Lilla