„Az élet védelme mindig is alapvető célom volt” – Interjú Végh József túsztárgyalóval

Az ország első számú túszmentője. Bár jó ideje már csak képzi a hozzá hasonló szakembereket és csoportterápiákat tart, korábban rengeteg életveszélyes helyzetben kellett helytállnia. Vajon mire van szüksége ahhoz, hogy sikeres legyen egy akcióban? És mit ajánl nekünk, ha egy túszdráma kellős közepén találjuk magunkat? Hufnágel Gabriella fogta vallatóra.

ÉVSZAKOK: Tizenhat évig volt nevelőtiszt a bátahalmai börtönben. Nem egy szokványos pályaválasztás.

VÉGH JÓZSEF: Ötéves lehettem, amikor álltam otthon, a bátaszéki gangon, és eldöntöttem, hogy gyermekpszichológus leszek. Gyerekeknek akartam segíteni, hogy ne legyen olyan sanyarú sorsuk, mint nekem, akit az alkoholista apja ütött-vert. Tisztiiskolát végeztem, aztán tanárképzőt, később pszichológia szakot, és börtönpszichológus, klinikai szakpszichológus lettem. Nevelőtisztként beszélgettem az elítéltekkel, segítettem nekik alkalmazkodni a börtönviszonyokhoz, ellenőriztem a kapcsolattartásukat, felkészítettem őket a szabadulásra.

ÉVSZAKOK: A börtönben milyen személyiségfejlődésen megy át egy elítélt?

V. J.: Ha motivált, akkor pozitív irányba is fejlődhet, hiszen kap segítséget pszichológustól, gyógypedagógustól, de ha nem együttműködő, hiába próbálkozunk. A raboknak irodalmi, zenei és rajzszakkört szerveztünk – sokan szépen rajzolnak. A börtönpopulációban jóval több a művészhajlamú ember, mint a kinti világban, mert sokaknak fejlett a szabad gyermeki énállapota, a kreativitása, a humorérzéke, megengedik maguknak, hogy a belülről jövő késztetéseket kimondják és megéljék.

ÉVSZAKOK: Sok a gyermeki szinten megrekedt elkövető?

V. J.: Persze. Egy harminchárom éves fiú megölte az édesanyját, aki nem engedte felnőni, bűntudatot keltve kötötte magához, mert nem tudott kilépni az anyaszerepből. Elfogadtam a fi ú döntését, mert talán nem volt más választása, de nem értettem vele egyet.

ÉVSZAKOK: És azzal a nővel, aki évekig él bántalmazó kapcsolatban, végül megöli a férjét…?

V. J.: Egy elhízott szakácsnő, akit rendszeresen bántalmazott a férje, egyszer rátérdelt a részeg férfi nyakára, eltörte a gégeporcát, és a férj megfulladt. A nőknek van egy tudat alatti védekezési módszere: akkor tudnak fölébe kerekedni a férfinak, ha meghíznak. Egy bántalmazó kapcsolathoz viszont két fél kell: üldöző és áldozat. Ha nincs áldozat, üldöző sincs.

ÉVSZAKOK: Gondolom, később a túszmentés során is jó hasznát vette ennek az emberismeretnek. De hogyan lett túsztárgyaló?

V. J.: A rendőrségtől hívtak, hogy képezzem ki az arra alkalmas embereiket túsztárgyalásra, és tanuljam meg a gyakorlatban is alkalmazni a módszert. Az élet védelme mindig is alapvető célom volt, ez a túszmentés alapja is. Először régi eseteket tanulmányoztam, beszéltem sértettekkel, aztán részt vettem kiképzésen is, és mindezt kiegészítettem a pszichoterápiás tapasztalataimmal.

ÉVSZAKOK: Szinte az összes ügye sikeresen zárult. Hogy érte el ezt?

V. J.: Túszhelyzetekben nem civil, hanem profi érzelmekkel működöm. A jó tárgyalóképességhez meg kell ismerni, hogyan gondolkodik az elkövető, és az ő fejében, „mentális térképében” kell találkoznunk. De a túszejtő testbeszéde, nyelvhasználata, hangmagassága is árulkodó. Régen tudatosan, ma már automatikusan szkennelem az embereket.

ÉVSZAKOK: Volt olyan esete, ahol fiatalkorú volt az elkövető?

V. J.: Baján egy középiskolás fi ú öt diáktársát géppisztollyal túszul ejtette, a tanári szobákat elbarikádozta. Bekategorizáltam az esetet, és megkezdtem vele a tárgyalást. „Bátortalan, demonstráló, öngyilkos” típusú bűncselekményről volt szó, tehát nem mert végezni magával, és el akart mondani valamilyen személyes érzést, gondolatot a világnak. A javaslatomra mindenkit eltávolítottak a térről, hogy ne lásson senkit, mert figyelmet, nyilvánosságot akart ahhoz, hogy elkezdje az akciót. Az apja iskolaigazgató volt, az anyja tanárnő. Eredetileg a régi barátnőjét, és annak új barátját kereste, akit lábon akart lőni. Megtalálta őket, de aztán elengedte a túszait, és kijött nyilatkozni a tévének – a sajtó helyett azonban a kommandósok várták. Skizoid lehetett, mert fekete nadrágot, dzsekit, bakancsot hordott, a kommandós korszakát élhette, korábban kábítószer elleni ügynök akart lenni. Végül csak pubertáskori személyiségzavarként diagnosztizálták az állapotát, így enyhébb büntetést kapott, Tökölre vitték, ahol leérettségizett, aztán szabadult. Kiderült, arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a felnőtt társadalom hogyan él vissza a hatalmával és használja ki a gyerekeket.

A teljes interjút a Nők Lapja Évszakok 2019-es őszi számában olvashatjátok el. A magazin szeptember 4-től kapható az újságosoknál.

Szöveg: Hufnágel Gabriella

Fotó: Polonyi András