A médiumok az ókori társadalom minden szintjén, az élet minden területén ott voltak. Közülük is igazi „nagyágyúknak” azok számítottak, akik hivatásszerűen végezték a szellemi dimenziókból való közvetítést. Életüket egy konkrét isten szolgálatának szentelték úgy, hogy testüket-lelküket felkínálták arra, hogy az istenség időről időre beléköltözzön, így az ő hangjukon keresztül nyilvánítsa ki akaratát.

Ez az állapot, amikor a testbe belép egy túlvilági energia, hogy ideiglenesen háttérbe szorítsa a saját ént, az ókoriak számára is zavarba ejtő, félelmetes volt. A médiumok megítélése ezért a végletek közt ingázott: egyszerre számítottak visszataszítónak és fenségesnek, démoninak és isteninek, elátkozottnak és áldottnak.

Halottidézés az endori boszorkánynál

Ettől függetlenül a legtöbb ókori kultúrában teljesen elfogadott volt az „isteni akarat edényeihez” fordulni. Kivételt csak Izrael képezett, mivel a túlvilággal való kapcsolatfelvételt, különösen a holtak faggatását már Mózes szigorúan tiltotta. Ezért is rendkívüli az Ótestamentumban szereplő egyetlen eset, amikor egy izraeli király médiumhoz, azon belül is nekromantához, halottidézőhöz fordult.

Saul király (Kr. e. 1047–1007) álruhában ment el az „endori asszonyhoz”, más fordításban „boszorkányhoz”, és megkérte: idézze meg neki tanácsadóját, Sámuel prófétát a túlvilágról, aki nemrég halt meg. A látnoknő megijedt a kéréstől, mivel Saul halálbüntetéssel fenyegette a varázslókat, rémülete pedig még nagyobb lett, amikor rájött, hogy a király áll előtte. Saul azonban megígérte, nem lesz bántódása.

A nő engedelmeskedett. Önkívületi állapotban megidézte Sámuel szellemét, akit azonban csakis ő látott. Beszélni is rajta keresztül tudott vele a király, amiből arra következtethetünk, hogy az endori látnoknő testét ilyenkor részben vagy teljesen megszállta az adott entitás. Saul így tudta meg, hogy hatalmának hamarosan vége, az ifjú Dávid fogja megfosztani a tróntól.

Miért baj, ha a kecske nem didereg?

Az összes többi mediterrán kultúrában azonban a médiumhoz fordulás teljesen legális volt. Az ókori Görögországban több szentélyben is működtek papok, papnők, akik alkalmanként úgymond magukba fogadták az istenséget. Ezt az állapotot entheosznak hívták, ami azt jelenti: „benne az isten”. Az angol enthusiasm, azaz „lelkesedés” is ebből származik.

Aki ugyanis lelkes, lelkesült, abban egy „plusz” lélek van: egy isten lelke, energiája. Szintén a görögök ezért hitték, hogy az igazi művészet nem tekhné (= technika, megtanult módszer), hanem csakis isteni megszállottság eredménye: ilyenkor a Múzsa költözik ideiglenesen az alkotóba, azáltal, hogy „homlokon csókolja” őt. A homlokra adott csók talán a homlokcsakra megnyitásának lehet a szimbóluma; a csakrák létezésével, működésével nemcsak a hinduk, de az összes archaikus kultúra tisztában volt.

…

A cikk még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Ezotéria 2019/5. lapszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Magyar Diána

Illusztráció: Getty Images