Sokan borítékolták, hogy az élet ekkora fordulása a nyertesek ép eszének elveszítéséhez fog vezetni. Minden statisztika, megfigyelés, tapasztalat, nemzetközi példa is erre mutat.

Lett is volna hova visszafordulni, az élet mélységes vermeibe, amiben voltak a nagy nyerés előtt. Már az indulás sem volt egyszerű Anikónak, hát még a többi.

– Apám és anyám is részeg volt, amikor a nővérem háromévesen megfulladt köztük az ágyban – így mesélte akkor, amikor legutóbb találkoztunk. – De anyám a tizenhat évet Kalocsán csak akkor kapta meg, amikor a húgomat is megfojtotta. A bátyámmal maradtunk ketten, de ő is meghalt, a lovaskocsi alá fordult iskolába menet. Apám unokatestvérei vettek magukhoz, Szitási gróf unokái voltak az öregek, mondhatjuk hát, hogy úri neveltetésben részesültem. Az anyámat halottnak mondták. Tizennyolc voltam, amikor a Baross úton megkérdezte egy nő, hogy én vagyok-e a Jani lánya. Mondom, igen. Erre ő: „Én meg az Eszti, az anyád.” Akkor hazáig rohantam. Onnan kezdődtek az idegrendszeri problémáim.

Négy és fél évvel ezelőtt jártam náluk utoljára. Az arcán pír, a szemhéján tus, most is, ugyanúgy, mint akkor. Akkor is itt ült, az új stílbútorok között, a nyereményből vett nagy, kertvárosi házban. Talán akkor több volt benne a gondtalan kacagás. Éppen nagy erőkkel építette pár markos munkásfiú az udvarban a medencét, Anikó pedig ott állt a pereménél, boldogan, csípőre tett kézzel, és azt mondta:

– Májusban már úgy fogok úszkálni itt a Lacival, mint a fehér hattyú!

Másfél évvel azelőtt történt az egész. 2013 októberében. Akkor közel húsz éve élt a győri „gettóban”, pánikbetegen, két tinédzser gyerekkel. Dolgozni régóta nem tudott, hiába a szövettani asszisztens végzettség. Az utcára sem bírt kimenni. Laci már öt éve nem ivott, viszont egy bedőlt hitel nyomta a vállukat. A kilakoltatás biztosnak tűnt. Laci akkor ment be az utolsó pénzével a lottózóba.

– Egy rossz pizsamában gubbasztottam az ágy szélén, és épp azon gondolkodtam, hogy elhagyom ezt az árnyékvilágot. És akkor betáncolt az én férjem a következő szöveggel: a francba a közgyóggyal, én meg nem dolgozom soha többé! Na, mondom, Jézus Mária, még ez is visszaesett! Hát tökrészeg! – mesélte másfél éve Anikó, hogy is volt. Merthogy Laci nem volt tökrészeg, csak nyertek a lottón, pontosan 626 milliót.

Huszonöt nap múlva csörgött a telefon, hogy ott a számlán a pénz. Magukra húzták a megroggyant melegítőt, mint rendesen, és bementek a bankba. A pultnál privátügyfél-státuszt és külön irodát kértek. A többit így mesélte:

– Sohasem fogom elfelejteni, ahogy ott végigmértek… Felgyalogoltattak az üveglépcsőn a százhatvan kilómmal, patakokban folyt rólam a víz, már a pánikbetegség miatt is. Aztán Laci kirakta az iratokat. Onnantól alig győztek hajlongani: „Kávé, konyak? Akár rá is gyújthatnak!” Pedig kívülről azt hirdették, hogy tilos. Aztán levittek lifttel… Akkor tanultam meg, hogy a pénz hatalom. Pedig minden embernek joga lenne ehhez a bánásmódhoz, aki az adót befizeti. Ez van az orvossal is. Most a magánpraxisban leperkálom a 12 000 forintot, és mindent megcsinálnak nekem. De huszonöt évig engem nem pánikbetegnek hívtak, hanem hülyének. Azt mondták, egyszerűen lusta vagyok dolgozni. Mert ha szegény vagy, a betegség, az egy bélyeg. Ha gazdag, akkor sikk, ha pszichiáterhez jársz.

Akkor elhatározta, hogy a pszichiáterrel kikezelteti magából a repüléstől való rettegést is, és majd elmennek Lacival a narancsfákhoz.

NÉGY ÉS FÉL ÉVVEL KÉSŐBB

Kinn, a nagy udvaron letakarva a medence, már ráhullottak az őszi falevelek.

Anikó csak legyint, hogy Lacit alig bírta ezen a nyáron is belerángatni a vízbe. Merthogy Laci nincs jól, se testileg, se lelkileg. A médiát már kezdettől kerülte, nem úgy, mint Anikó, elege lett hamar az egészből, már akkor is inkább csak sok pihenésre és narancsfaligetekre vágyott.

A kávézó, Anikó nagy álma, ami nem sokkal a múltkori beszélgetésünk előtt nyitott meg, és ahol akkor szájtátva álltunk a csokiszökőkút előtt, három év után csődbe ment.

– Egész Győr tojt a csokiszökőkútra – vonja meg a vállát. – Alig volt forgalmunk. Az emberi irigység és gyarlóság határtalan.

Egy szenvedélybetegeket támogató alapítványt is szeretett volna a kávézóban csinálni, amolyan önterápiás jelleggel is, a múlt miatt. Abból se lett aztán semmi.

– Három évig húztam, addig makacskodtam – mondja. – Ültem, és cukorbeteg létemre toltam magamba a kirakatban a csokigyrost. Csak legyen forgalom. Az uram meg itthon kiröhögött. Hallottam folyton a megjegyzéseket, ahogy mondták egymásnak az emberek, hogy ide be nem tesszük a lábunkat, a franc essen beléjük, az én pénzemen ezek nem gazdagszanak tovább! Meg ment a szóbeszéd, a kárörvendés, hogy hallod- e, hogy már az autójukba se tudnak tankolni? Mire én: „Te majom, ott áll az autó, nézz már oda!” Az a baj, hogy én nem tudok ilyenkor csöndben maradni. Nehéz is. Közben meg mindenki pénzt akart. Gubbasztottam az üres kávézóban, és csak jöttek a levelek. Harminckét darab volt a rekord egy nap alatt. Könyörögtek. Csak hát én nem a Megváltó vagyok, az nagypénteken meghalt. Mindenkinek csak a tízezresek golyóztak a szemében, amikor rám néztek. Ha megdicsérte valaki a hajamat, már az vágott belém, na, mit akarhat ez már megint tőlem? Iszonyat volt. Vagy amikor megjelentek addig alig látott rokonok, és hirtelen nagyon szerettek. Amikor egy szelet kenyérre lett volna szükségem, nem voltak sehol. Én is voltam szegény. Rettenetesen szegény. De lehet a szegénységet is méltósággal viselni. Viszont a gazdagságot elviselni, ahhoz is méltóság kell. Persze megesik, hogy azt mondom mégis, à la nature: húzz a francba! Még szebbeket is. Huszonöt évet húztam le az újvárosi gettóban, tudok én normálisan beszélni, de úgy is, mint az utolsó kocsis. Jól is esik néha.

Ez az öt év tanított meg arra, milyen a pókerarc – folytatja. – Megtehettem volna, hogy szétszórom a pénzt. Ha hülye lennék. De tudom, még egyszer nem lesz ilyen lehetőségem. Én soha többé nem fogok egy kiló kenyérért kuncsorogni senkinek! Hányszor eszembe jut, milyen megalázó volt az, hitelért menni a boltba. Pánikbetegen még csak nem is én mentem, hanem a gyerekemet kellett leküldenem…

A pszichiáterem aztán egyetlen mondatban megfogalmazta nekem a lényeget: „Anikó, tanuljon meg nemet mondani. Ha meg nem érti az illető, küldje el a francba!” Én sokáig nem mertem nemet mondani. Először adtam, másodszor is adtam, harmadszor már azt mondtam, hogy nincsen. Pedig hát volt. Akkor persze én lettem a hazug. Pedig mit tanít a Biblia? A te igened legyen igen, a nemed nem. Ennyi az egész. Én nem akartam senkit megalázni, de legbelül úgy voltam vele, hogy nem kellene adni. Nem is irigységből. Egyszerűen baromságnak tartottam… De közben azt akartam, hogy szeressenek. De hát szűz és kurva nem lehet egyszerre az ember! Nekem összesen három-négy barátom maradt a régi időkből. De több nem is kell. És lettek újak, nem sokan, innen, a gazdag világból is.

EGYETLEN VILÁG VAN

– A szegény meg a gazdag amúgy ugyanolyan ember – folytatja némi gondolkodás után. – Mondják, amaz ott a szegény világ, emez itt a gazdag. Nincs ilyen, egyetlen világ van. Itt is meg kell felelni, és ott is. Csak mindenhol más eszközzel. Itt kezedben van a pénz, és rajtad áll, hogy manipulatív módon használod, vagy tisztességesen. A te felelősséged. Előbbire nagyobb a csábítás. Itt másképp lehetsz szemét, és ott is másképp. Itt több boldogság jön be a lehetőségekből, mert vannak egyáltalán lehetőségek. Mert ott mi volt? Örültem, hogy az egy szelet kenyeret megszereztem magamnak, a családomnak, jobb esetben főztem egy pörköltet is. Erre ment rá az egész napom, hogy ez meglegyen. És most? Most csak azon kell gondolkodnom, hogy csirkemellet, karajt vagy cupákos zsíros húst főzzek, amit amúgy nem is ehetek meg, mert az orvos megtiltotta – nevet. – Mondom is mindig Lacinak, látod, az Isten is hazudós, ideadja a sok éhezés után azt a rengeteg lóvét, aztán egyem a salátaleveleket! De engem nem is érdekel. Eszem, cigizek, hát hadd éljen már végre az ember úgy, ahogy az jó neki! Itt megcsinálod a nokedlit, de nem mész ki a hajléktalanok közé, hogy adj belőle, ha maradt, mert messze van – folytatja. – Inkább megmagyarázod magadnak, hogy az is jó, ha a kutyádat eteted meg vele. Amúgy is rengeteget csalódtam az emberekben… De most is segítek, csak másképp. Messziről. Szervezeteknek adok, óvodáknak, hajléktalanszállóknak. És azt is meghatározom, hogy mire. Hogy tényleg oda kerüljön, ahova szánom. Kérdezte is Laci, miért csinálod ezt, Anikó? Minek nézel ennyire utána? Talán te is lenyúlnád…? Mondom, Laci, hát nem emlékszel? Én annak idején kimentem a piacra, megvettem hét pár zoknit, hármat meg elraktam mellé. Nem is adok magamnak feloldozást erre soha.

– Kicsit elmereng, visszafele. – Az a szegény világ szép is volt ám… Őszinte, például. Ez a világ sokkal képmutatóbb. És én is megtanultam benne képmutatónak lenni. Hogy jobban elfogadjanak, hogy túléljem, hogy nekem kényelmesebb legyen. Nem is lehet itt azokkal az őszinte eszközökkel dolgozni, mint ott. Ott felöltöztem, kimentem az udvarra, aztán a cigány asszony azt mondta, te meg mi a szart aggattál magadra?! Hát úgy nézel ki, mint egy tehén. Itt kimegyek így, ahogy vagyok, lila hajjal – mutatja, tényleg lila –, de feltehetnék hozzá nyugodtan egy kanárisárga kalapot is, és öszszecsapják a tenyerüket. „Hű, Anikó, de remekül nézel ki már megint!” Aztán arrébb sem mész két métert, és már mondja a hátad mögött: „Mi van ezzel, azt hiszi, ő a Milka tehén?!” Tény és való, hogy a nyereményből nagyon sok elment már. De nem hiányzik semmi. Nincsenek napi szintű problémáim. A rezsiszámlát is ki tudom fizetni, nem izzad a tenyerem a pániktól minden hónapban, mint régen, hogy most fogják-e kikapcsolni a gázt meg a villanyt. Meg tudom ünnepelni szépen a gyerekeim, a családtagjaim születésnapját. Ha valaki segítséget kér, tudok adni. Ha úgy döntök… Ezek óriási dolgok. De igazi boldogságot csak az okozna, ha mindenki, aki nekem fontos, egészséges lenne. De ilyen nincs, ez sajnos nem működik. Az egészséget nem tudod pénzen megvenni, ezt most tanultam meg igazán. Elszomorít például, hogy Lacival nem tudunk sehova elmenni. Az a sok év ivászat nem múlik el nyomtalanul. Annak vállalni kell a következményeit, ha van pénz, ha nincs. Be vagyunk zárva ebbe a szép nagy házba… Szoktam rajta gondolkodni, mit csinálnék másképp, ha most nyernénk. Hát nem mondanám el senkinek. Akkor úgy voltam vele, tudja meg mindenki, aztán aki szeret, örüljön velünk, aki meg nem, azt öntse el rendesen a sárga epe. De az élet nem ilyen egyszerű, nem ennyire fekete és fehér. Pénzből nem kell nekem több. Ha volna is, nem adna már hozzá semmit az életemhez. Nekem nagyon jó, hogy tegnap este fél 11- ig csináltam a szilvalekváromat. A saját szilvámból. Azaz a lányoméból, de azt a házat is mi vettük nekik, a kerttel. Ott van két szilvafa, tíz kiló gyümölcsből főztem be a lekvárt. Megvannak a lakásaink, amiket kiadunk, ahogy ezt a full extrás pincelakást is itt, a ház alatt. A kávézó ki van adva szépségszalonnak. Vettünk a fiunknak egy szolárium szalont, az is megyeget szépen. Szóval dolgozom én, csak másképp, mint a többség. Ülök, és várom, hogy bejöjjön a fentiekből a pénz – nevet.

Vágyai nincsenek már. Bakancslistája se. Csak nyugalmat szeretne, meg békét, megelégszik a kis örömökkel. Azt mondja, repülőre ő nem fog ülni soha, nincs kedve azt a félelmet legyőzni már. Laci vágya meg teljesült. Amerikába vágyott. Anikó felhívta hát a testvérét, mindkettejüknek megvette a repülőjegyet, és elküldte őket a Niagarához.

Most egy kis levegőt szeretne. Indul is ki, Komcsihoz, a vörös macskához meg a két kutyához, Dodóhoz és Fülihez. És ott van Zsömi is, aki még Anikóval élte az újvárosi világot is. Pár lépésnyire az ősz elől eltakart medencétől van eltemetve. Mint az a régi élet. Itt is van, és nincs is.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2019/42. és egyben 70. születésnapi lapszámában számában jelent meg.

Fotó: Bulla Bea