Elborzadtam. Szomorkodtam. Sajnálkoztam. Igen, a végén sajnálkoztam, amikor félbehagytam egy olyan netes oldal tanulmányozását, amelyben szépen-precízen összegyűjtötték azokat a párokat, akik mostanában szakítottak. Egyesek néhány hónap, mások egy-két év, megint mások sok-sok esztendő után. Nem a kollégáimat sajnáltam, hiszen ők a sajtó azon szeletében dolgoznak, ahol ki kell elégíteni egy olvasói réteg kíváncsiságát, hanem azokat szántam, akik azt hiszik, hogy mindig látszani kell, hogy kevés a teljesítményükkel elvarázsolni a közönségüket, tehát a válságos élethelyzeteiket is eladják, és hamis bizakodásba fullasztják. A tönkrement kapcsolatok ezernyi fajtáját felsorolták. Sokáig jó együtt, de aztán vidékre költöznek, s az összezártságban ráébrednek, nem egymáshoz valók, néhány év után rájönnek, a távkapcsolat azzal jár, hogy másodpercnyi idő sem jut meghitt együttlétre, mert mindkét sikeres félnek a karrier a legfontosabb, futni, jelen lenni, dolgozni kell! Vagy oly sok évvel fiatalabb a férfi , hogy az eleinte szép szerelmi kapcsolat nem bírja el, vagy oly sok évvel fiatalabb a nő, hogy a csodálatos kezdet ellenére sem megy tovább együtt, vagy a rendezettnek tűnő, hosszú együttélésből elillan a tűz. A legtöbb megszólaló arról is beszélt, hogy már gyereket is terveztek… Megannyi tragédia! De miért kell olyan titkokat kidobolni, amelyekbe még az édesanyánkat, a testvérünket vagy a legeslegjobb barátunkat is nehéz beavatni? Sajnos nem igaz, hogy egy kapcsolat összeomlását könnyű feldolgozni, túlélni! Idő kell a belső gyászra, a történtek végiggondolására, a szerepünk tisztázására, a következtetések levonására. De ehhez nyugalom kell, és béke. Csönd! Belül. Mert ilyenkor nem az a fontos, hogy sokak számára legyek rokonszenves a bánatommal, nem arra van szükség, hogy úton-útfélen tapasztaljuk az együttérzést, és kitapétázzuk a szobánkat tanácsokkal. De arra végképp nincs szükség, hogy a magánéleti kudarc lódítson a karrieren! Lehet, hogy egyesek számára vonzó az ország-világ előtti kitárulkozás, de a többség azt mondja – olvasói levelek alapján merem állítani −, mi közöm hozzá. Legyen szó egy szerelem végéről, vagy szülő és gyerek, nagyszülő és unoka kapcsolati válságáról, csend kell a gyógyuláshoz! Amikor régen elváltam – aminek a mai boldogságomat köszönhetem −, senkivel sem akartam elhitetni, hogy „halihó, de jó!”, ám közhírré sem tettem a kudarcomat, mert társamul szegődött egy csodálatos Orbán Balázs-vers, amelyet egy valahai kedvenc tanárom ajándékozott nekem. „Adj egy percet a csendnek, / Végre üvölthessen benned, / Tanítsa jó modorral, / Hogy kell embernek lenned!…”

V. Kulcsár Ildikó

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/44. lapszámában jelent meg.