Sokan talán nem is hinnék, mennyi spirituális jelenség, látomás, csoda, misztérium fűződik Árpád-házi királyainkhoz és a magyar kora középkorhoz. E három évszázadban (1000–1301) még tovább éltek az egykori pogány vallás, a táltoshit emlékei, melyeket a Szent István-i államalapítás után sem lehetett könnyen kigyomlálni. A régi hit visszfényei ugyanakkor a keresztény tanokkal ötvöződtek: az ősmagyar istenek már szentekké és angyalokká „szelídültek”, de karácsonykor még megtartották a pogány téli napfordulón szokás sólyomröptetést, az ősi anyaistennő, Boldogasszony kultusza pedig Szűz Mária tiszteletében élt tovább. Régi és új együttélése látta el egy különleges, misztikus hangulattal az Árpádok évszázadait. Ezért is bukkanhat fel középkori krónikáinkban például egy jelenés, mely egyszerre lehet a sztyeppei mitológia Csodaszarvasa és Isten angyala. Ezért voltak a szentéletű Margit hercegnőnek, IV. Béla király leányának olyan képességei, amilyeneket az egykori táltosasszonyoknál láttunk. És ezért is érdemes megismerni az Árpád-kor spirituális vonatkozású mozzanatait, köztük megoldatlan rejtélyeket, melyek máig komoly kihívás elé állítják a történészeket.

Táltosasszony a lázadók élén

Az Árpád-háziakat szent királyoknak, táltoskirályoknak, sőt Turul dinasztiának is szokták hívni. Uralkodócsaládok ilyen jellegű kultusza a középkorban nem volt ritka, hiszen például a lengyel Piastokat, a német Hohenstaufokat vagy a francia Merovingokat is hasonló nimbusz övezte. Ezekben az időkben ugyanis a királyok nem egyszerűen az állam első emberei, hanem az égi hatalom földi képviselői is voltak. Felszentelésük ősi beavatási rítusokkal történt, igazi hivatásuk pedig az volt, hogy biztosítsák az összeköttetést az isteni és emberi dimenzió között. Nem véletlen, hogy a középkori királyoknak gyakorta tulajdonítottak természetfeletti képességeket, például kézrátétellel gyógyítást, amit Anglia és Franciaország uralkodói egészen az 1700-as évekig gyakoroltak.

Ilyen szentséggel a magyar hagyomány elsőként Szent István királyunkat ruházta fel. Halála után azonban egy ideig nem akadt méltó utód, és úgy tűnt, életművét – amiért szó szerint feláldozta mindenét – az összeomlás fenyegeti. Már 1046-ban fellázadtak Vata vezetésével a pogányok, követelve az ősvallás visszaállítását, a papok, szerzetesek kiűzését, sőt megölését. Ezt még sikerült leverni, ám 1061-ben, I. Béla király uralmának első évében ismét lángba borult a fél ország: ezúttal Vata fia János vezetésével tört ki zendülés.

Krónikáink roppant érdekes, spirituális szemszögből is figyelemre méltó dolgokat írnak a lázadókról. Eszerint Jánosék regösökkel, zenészekkel, sőt színészekkel járták az országot, és rögtönzött emelvényeken zenés-táncos jeleneteket adtak elő az eszményített ősmagyar múltból. Ezekben nyilván az ősök dicső haditetteit mutatták be – talán a kalandozásokat, a honfoglalást vagy még régibb, ma már ismeretlen eseményeket még a sztyeppei vándorlások idejéből. A „színészek” ugyanakkor nemcsak történelmi, hanem mitológiai eseményeket is megelevenítettek, bizonyára a teremtést, az istenek harcait, esetleg azt, miként szülte meg Boldogasszony egyszülött fiát, a fehér sólyomként is ábrázolt Napfiút a téli napfordulón.

…

A cikk még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Ezotéria 2019/6. lapszámában olvashatjátok el. 

Szöveg: Magyar Diána

Nyitókép: Getty Images