– Milyen volt a gyermekkora?

– Boldog és ösztönző. Nagy kiváltság, hogy vidéken, Toscanában nőhettem föl, szoros kapcsolatban a természettel, a földdel és annak gyümölcseivel. Sokat köszönhetek a szüleimnek, akik szeretetben neveltek, formáltak, átadva nekem azt az értékrendet, amire aztán a felnőtt életemet építhettem. Hiperaktív gyerek voltam, és nagyon kíváncsi. A legszebb emlékeim a nyarakhoz kötődnek: hosszú lovas séták, a folyóknál és réteken való kalandozások, focimeccsek. Gyönyörű időszaka az életemnek. A családban senki sem volt zenész. Autodidakta módon, kisgyerekként több hangszeren megtanultam játszani, a kíváncsiság, a zenélés szórakoztató volta miatt. A fogékonyságomnak köszönhetően erőlködés nélkül nagyon jól ment. És természetesen folyamatosan, teli torokból énekeltem az operaáriákat, versenyezve a lemezjátszóval és a kedvenc előadóimmal. A zene már akkor is a személyes gyógyszerem volt, mint ahogy mindig mondom, módszer arra, hogy megkönnyítsük az életet. Szerettem a zene nyelvét, ami sokkal erőteljesebbnek tűnt nekem a verbális nyelvnél, mert univerzális, és képes megnyitni a szívet, az elmét. Csak évekkel később, egyetemistaként kezdtem el komolyan zongorázni, és a lírai éneklést tanulni.