– Ne haragudj, Roman Polák, a rendező Pozsonyban lakik, és kicsit előbb hazaindult a hétvégére. Nekem meg még megbeszélnivalóm volt a jelmeztervezővel. Sokat vártál?
– Dehogy! És hol van ilyenkor a kisbabád? Júlia egyéves, jól tudom?
– Tizennégy hónapos (nagy mosoly). Az édesapja vigyáz rá (Wunderlich József, a Vígszínház művésze – a szerk.), tegnap óta ugyanis ő van gyesen. Lepróbálta A nagy Gatsbyt, és most egy évig ő marad otthon a babával, hogy én visszatérhessek a munkába. Így beszéltük meg a szülés előtt, és szépen megy minden a tervek szerint.
– A babának nincs is beleszólása?
– Úgy látom, neki úgy jó minden, ahogy van. Egész nyáron együtt voltunk vele, boldog, kiegyensúlyozott kislány. (Mutatja a fényképet a telefonján.) Mindent nagyon korán csinál, már tizenegy hónapos kora óta jár! Roppant büszkék vagyunk rá. Ha Jóskának dolga akad, megkérhetem a szüleimet is, hogy jöjjenek át. Nemrégiben vettek egy lakást Budapesten, nem messze tőlünk, egyébként dunapatajiak. Anyukám élvezi az unokázást, apukám meg jókat főz nekünk.
– Te hogy viseled a távollétet?
– Még csak tegnap volt úgy, hogy reggeli után már eljöttem otthonról, és egész nap nem találkoztunk, és máris elvonási tüneteim vannak. A babaölelés függővé tesz. De Julcsi felől teljesen nyugodt vagyok. Tudom, hogy Jóska mindent úgy csinál majd, ahogy tőlem látta. Hagy ugyan egy kis rumlit maguk után, de amint hazaérek, rendet teszek.
– Tudod, hogy ha a kicsiket kezdettől az édesapjuk is fürdeti, intelligensebbek lesznek? Egy pszichológustól hallottam.
– Na, ezt feltétlenül elmondom Jóskának. Állítólag az idősebb szülők gyerekei is intelligensebbek lesznek… Én csak huszonhét éves voltam, amikor Julcsi világra jött. Tudom, hogy manapság ez korainak számít, de én már huszonkét évesen úgy éreztem, lemaradok a dolgokról. Talán mert anyukám is annyi idősen szülte a bátyámat. A szüleim házassága számomra követendő példa. Tetszik, ahogy újra és újra megküzdenek egymásért.
– Ti mikor találkoztatok Jóskával?
– Három éve jöttünk össze, és két hétre rá megkérte a kezemet. Minden nagyon gyorsan történt, ő hamar elvált, mert papíron még együtt voltak az előző feleségével, és azonnal összeházasodtunk. Egy év múlva már jött is a baba… De már előtte is ismertük egymást, Jóska az osztálytársam férje volt. Még laktunk is egy lakásban, amikor ők egy szénszünet miatt kiszorultak a kollégiumból. Akkor azonban Jóska számomra még tabunak számított. Csak néhány év múltán, a Vígszínházban csodálkoztunk egymásra.
– A színpadon?
– Nem. Ott pont elkerültük egymást, csak kis szerepeket játszottunk a Bűn és bűnhődésben. De egész nap bent voltunk az épületben, és a próbák szüneteiben futni jártunk a Margitszigetre. Előbb külön indultunk el, aztán már együtt. Enci (Eszenyi Enikő színigazgató – a szerk.) mindig ott állt az ajtóban, és biztatóan integetett. Utólag bevallotta, ő már akkor sejtette, hogy egy pár leszünk.
– Jól kijössz Enikővel?
– Igen. Tisztelem, hogy nőként is képes megállni a helyét a színház élén. Nehéz lehet főnöknek lenni, ezt látom apukámon is! Nem lehet mindig mindenkinek a kedvére tenni, és néha muszáj könyörtelennek lenni. Mindig van olyan, akinek rosszulesik a kritika, meg ha, mondjuk, csak kisebb szerepet kap.
– Te viszont éppen most kaptad meg az Anna Karenina című előadás főszerepét!
– Nagyon örültem neki. Valahogy sorsszerűnek érzem, pontosan így képzeltem el a visszatérésemet a színházba. Hogy lesz egy nagyobb lélegzetű darab, amivel visszakerülhetek a köztudatba. És pont az Anna Karenina! Gyönyörű jelmezekben feszíthetek, nagy ajándék egy színésznő számára.
…
A teljes interjú a Nők Lapja 2019-es Tél különszámában olvasható el. A magazin december 5-től kapható.
Szöveg: Koronczay Lilla
Fotó: Csibi Szilvia