Claudia a fogorvostól rohant a Centrál Színházba, hogy még előadás előtt beszélgethessünk. Kezd elmúlni az érzéstelenítő hatása, de mosolyogva legyint, hogy mindez semmiség. Az imént egy órán át nem tudta, hol a tizenhárom éves lánya, no, az volt az igazi riadalom. Miután kényelmesen lepakolunk az öltözőben, óvatosan kérdezem: mi történt Pankával?

Az édesapja (Gesztesi Károly – a szerk.) már vagy fél órája várta a suli előtt, akkorra minden gyerek elment, de a mi lányunk nem került elő, és a telefont sem vette fel. Rettenetesen megijedtem. Aztán több telefonhívással kinyomoztuk, hogy Panka a metrón lehet, mert épp egy üzletközpontba tart, ahol majd egy tea mellett a barátnőjével közösen oldják meg a leckét. Panka nem régen lett önjáró, ismerkedik a tömegközlekedéssel, a városi nyüzsgéssel, én pedig ahogy öregszem, úgy vagyok egyre aggodalmaskodóbb, ilyenkor percek alatt minden rossz átfut az agyamon. Kiderült: ő úgy emlékezett, szólt az apjának, hogy ma ne várja a sulinál, ami lehet, hogy meg is történt, mondjuk akkor, amikor Karcsi százfelé figyelt. De a lényeg, hogy megkerült a gyerek, már otthon eszi a rántott húst.

Nehezen éled meg a kamasz lányod leválását?

Magát a folyamatot természetesen kezelem, és nem bánt, hiszen tudom, ez az élet rendje, és a legtöbb, amit adhatok a gyerekemnek, az önállóság, ugyanakkor borzalmasan aggódom érte. És nem csak érte: ha a hároméves Marcikámat megcsípi a szúnyog, már rohannék is vele az ügyeletre, de szerencsére mellettem van az édesapja (Pataki Ádám – a szerk.), aki ilyenkor leállít. Ádám bármiféle válsághelyzetet képes józanul kezelni, és nem lát azonnal rémeket, mint én.

Vajon miért vagy ennyire aggódó anyuka?

Lehet, hogy azt a harmóniát féltem, amiben élünk? Lehet, hogy magam sem merem elhinni, hogy ilyen szép ajándékot kaptam az élettől? Nem is tudom. Biztos emlékszel, sokáig olyan voltam, mint a terhes vak lány valamelyik dél-amerikai szappanoperában. Velem mindig történt valami borzasztó, és az emberek napról napra várták a következő részt. Gyerekkoromban és fiatal felnőttként is rengeteg rossz élmény ért, többségükön immár ismert színésznőként és műsorvezetőként, az ország szeme láttára mentem keresztül, így hát nem csoda, hogy nagyra becsülöm és féltem azt a boldog családot, amiben végre élek. Ez a traumáim okozta hitetlenkedés egyébként az elért sikereimmel kapcsolatban is megvan bennem.

Mire gondolsz pontosan?

A pszichológusomnak mondtam egyszer, hogy bennem kettéválik Liptai Claudia: az egyik az a makifejű, csúnyácska, kövérkés lány, és a másik, aki híres lett, aki tökéletesre sminkelve és stylingolva mosolyog a magazinok címlapján. Mintha kettejük élete egymás mellett, párhuzamosan haladna, és olykor, az igazán jó pillanataikban találkoznának, eggyé válnának. Ahogy korosodom, és érik a személyiségem, jó érzés, hogy amit képviselek, amit mutatok magamból, az egyre inkább önazonos. Több évtizedes önismereti munkám van abban, hogy elégedett legyek magammal, ne akarjak másnak, többnek, jobbnak, szebbnek látszani, a teljes valómat büszkén vállaljam a közönségem előtt. Szerencsére a lányomnak nincs ilyen gondja! Neki nem kellettek a szőke, kék szemű Barbie babák, mint nekem annak idején, ő barna hajú, barna szeműekkel játszott, még ebben is önazonos volt. Más kérdés, hogy Panka úgy néz ki, mint egy mini Naomi Campbell. Rejtély számomra, hogy a külsejét honnan örökölte.

Panka hosszú ideig egyke volt, aztán Ádám személyében nevelőapukát kapott, majd megérkezett a kisöccse, Marci. Hogy viselte ezeket a változásokat?

Ádámmal nagy boldogságomra attól a perctől kezdve remekül kijöttek, hogy bemutattam őket egymásnak, és a férjem két lányával is meglepően könnyen történt az összecsiszolódás. Nálunk nagyon sok minden, ami más mozaikcsaládoknál gyakran okoz problémát, sima ügy volt. Nem csoda, hogy Ádámmal egy idő után úgy éreztük, a mi találkozásunkat az égiek rendelték el, vagy ott fenn az imádott édesanyám és a férjem édesapja, akik az angyalok között vigyáznak ránk. Marci érkezése viszont felborította Panka lelkivilágát. Tízéves egyeduralom tört meg, ami még akkor is fájdalom, ha egyébként imádja az öccsét. Néha ölelgetik egymást, máskor verekednek, mint két kis oroszlán, és a lányom tekintete sokszor azt üzeni: úgy imádlak, te gyerek, de bárcsak ne lógnál állandóan az anyukámon! Persze, az ő anyukája is. Egészen pontosan Anyuszítája. Merthogy így szólít. Hát lehet rá haragudni szerinted?

…

A teljes interjút a Nők Lapja Gyerek 2019/2. számában olvashatjátok el. A magazin november 30-tól kapható az újságosoknál.

Szöveg: Szurovecz Kitti

Fotó: Zsólyomi Norbert