Vészesen közeleg január 18. Akinek ez az időpont semmit nem mond, nyugodtan lapozzon tovább, ne stresszelje magát a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokba jelentkezők központi írásbeli felvételijének dátumával. Nekünk viszont idén két gyerekünk is megméretteti magát, igaz, a kisebbik csak szerezzen tapasztalatot alapon, de azért érezzük a gyomrunkban a szorítást.

Szeptemberben még azt gondoltuk, mindkettejük felvételijét nagyon komolyan vesszük, és együtt készülünk rá, de hamar beláttuk, hogy egy évben jó, ha egyre futja az erőnkből. Szeptemberben még azt is gondoltuk, nagyon okosan intézzük majd a lélektani felkészítést. Mindkét (egy negyedikes és egy hatodikos) fiunkat arra trenírozzuk: adjanak bele mindent, de igazából nincs tétje a felvételinek, hiszen nyugodtan maradhatnak a jelenlegi általános iskolájukban nyolcadikig, nem kell erre görcsösen ráfeszülni.

Azóta eltelt öt hónap. Az nagyon gyorsan kiderült, hogy a nagyobbiknak előkészítő kell, mert nem olyan lelkes, és nem is veszi komolyan az otthoni tanulást, nekünk is változó, hogy mennyi időnk van rá, úgyhogy lett előkészítő. Mellé persze van a család, anyósom pedagógus, ő is készül vele hétvégén, én hétköznap, és még egy matektanár is besegít baráti alapon. Na most, ha már ennyi pénz és energia benne van ebben a felvételiben, akkor mondhatjuk-e, hogy tét nélküli? Rákérdeztem egy pszichológusnál, ő azt válaszolta: miért ne érezhetné a gyerek a felelősséget? Valóban nem kell sírva, körmöt rágva készülni, van menekülő útvonal, de van súlya is a feladatnak, és nyilván a gyerek sem hülye, érzi már, hogy a szüleinek ez fontos.

Persze, az lenne a jó, ha azt érezné, hogy ő fontos. Hogy számít, milyen közegben tölti a következő éveket, hogy kik lesznek a barátai és a tanárai, és ezért kell még egy tesztet kitöltenie. Miközben sajnos ez kiszámíthatatlan is, igazából csak reménykedhetünk, hogy motivált pedagógusokkal sodorja össze az élet, és jó barátokkal. Talán valójában emiatt érezzük a szorítást a gyomrunkban, hogy mi lesz vele/velük? Tényleg ennyit kell ezzel foglalkozni, és ilyen korán? Tényleg ezen múlik a jövő? Remélem, azért lesz még másik esély is, ha ez elúszna, bár úgy gondolom, amennyit egy kiskamaszból, aki heti négy edzésre jár, nagyobb drámák nélkül ki lehet hozni, azt kihoztuk. És nem látom, hol lenne ez könnyebb, gördülékenyebb két év múlva…

Szigeti Hajni

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2020/2. számában jelent meg.