Kitalálom ezt a hülyeséget az ágy szélén ülve. Péter! Ha lement a vizit, itt hagyjuk ezt az egész hóbelevancot! Az intenzív osztályt, az infúziókat, a gyógyszereket, a mozdulatlan fekvést, a túlfűtött szobát, a szürke plafon bámulását. Kiszökünk innen. Kilógunk, és csavargunk egyet a Pozsonyi út környékén. Betérünk néhány szakadt kocsmába, és iszunk hűs bort – jó, te fröccsöt is.

Csajozunk a parkban sétáló lányok között, hátha néhány, aki neked nem tetszik, leesik nekem is, benézünk néhány kockás terítős étkezdébe, ahol van töltött káposzta, túrógombóc, bableves, grenadírmars, bevágunk néhány gombóc fagyit, beugrunk a videotékába, kölcsönzünk valami jó régi piff-puff filmet, leülünk a Duna-partra, csinálsz néhány skiccet a ködös, téli Margitszigetről. Közben pedig mesélsz. Mesélsz apukád oly tragikusan eltékozolt életéről, tehetségéről, a kecskeméti évekről, amikor pályakezdőként boldognak érezted magadat, a disszidálásodról Amerikába, az álmok világába, ahova Oscar-díj reményében mentél ki, majd egy év múlva hazajöttél, mert nem lehet darált mákot kapni, és hogy egyen így az ember mákos tésztát? Mesélsz gyermekkorod hőseiről, a coltos cowboyokról, mesélsz a hamburgi roppant kikötőről, ahol a Simon mágust forgattad, a nagy keleti bölcsek tanításai kapcsán a sorsról, a világmindenségről, a kozmosz és a lélek világáról. Mintha közben te magad is Buddhává, nagy tanítóvá váltál volna az évek során!

Az álmok, hitek, eszmék, ábrándok ködlovagjaként akár valami csuda szép Krúdy-novellából léptél volna ki, és lettél a magyar film szerintem legnagyobb színésze, akihez a világon is legfeljebb csak Marcello Mastroianni fogható. Az az eszköztelenség, póztalanság, átlényegültség, közvetlenség és mindent átható, lélekben rejlő titokzatosság. A groteszkség és a szívbe maróság egyszerre. Kilógunk innen az intenzívről!

De ez most nem Buddha-arc! Ez most csontos, szikár, kemény arc, misztikus, ritka szakáll, elgyötört test, kék, már mindent tudó két szem, mint egy ótestamentumi prófétáé. Egyszerre a pörös és a megnyugvó. Egy átsuhanó mosoly. Igen, volt valamikor olyan is, de most a nagy csatádat vívod. Látom, fárad. Elköszönünk. Összeér a kezünk, összeér a tekintetünk, a halvány mosolyunk. Igen, a hideg fröccs!

Az ajtóból már nem akarok, tudok, merek visszanézni. Én tudom, ő mit tud, sejt az egészből? Nem sejti? Vagy mindent tud? Esetleg már túl van mindenen? Reggel Petya, a fia hív. Igen, éjszaka. Kedvenc filmjelenetében énekelte: „Messze, túl a kék hegyen.” Nagyon messze?

Szegő András

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2020/7. számában jelent meg. A magazin február 12-től kapható az újságosoknál.