– Sima napilaposként kezdte. Mi terelte a bűnügyi tudósítás felé?
– Ez sokkal régebbre vezet vissza. Nyolcéves koromban a Várban megöltek egy gyereket. Velem egykorú kislány volt, szemüveges, mint én. Amikor elkapták a tettest, akkor találkoztam először azzal, hogy van olyan ember, aki képes meggyilkolni egy gyereket. De hát ő is volt kisbaba, ő is volt gyerek! Hogy jutott idáig? Nagyon érdekelt. Évtizedekkel később két-három hónapja dolgoztam napilaposként, amikor a saját testvéreik megtalálták a százhalombattai rém utolsó két áldozatát, a két, érettségi előtt álló lányt. Interjúztam az egyik fiúval, és éreztem, hogy napokon belül meglesz az elkövető. Aztán az illető beismerő vallomást tett a kriminálpszichológusi vizsgálat közben. Másnap a helyszínelés után szerencsém volt, mert olyan valakit hoztam vissza autóval Budapestre, aki elmagyarázta, hogy az ellentmondások alapján a gyilkosnak volt egy tettestársa is. A következő napi cikkemben összegyűjtöttem ezeket az információkat, és később ki is derült, hogy a gyilkos egyik öccse és annak barátja részt vett a borzalmas bűncselekményekben. Tehát gyorsan jött a sikerélmény. Aztán láttam az elkövetőt , amikor kivitték a helyszínre, egy magaslaton állt és mosolygott, miközben kihantolták az egyik lányt. Örömet szerzett neki, hogy a figyelem középpontjában van. Utána interjút készíthettem vele. Jó intellektusú ember volt, akár a szomszédom is lehetett volna. Akkor szembesültem azzal, hogy bárkiből lehet gyilkos. Engem ez a része hajt minden esetnél, hogy hol bicsaklik meg valakinek az élete úgy, hogy utána embert öljön.