Húszévesen figyeltem fel rá, hogy szinte minden családban van egy visszatérő mondat, ami anyuka szájából hangzik el: „Én ebben a házban csak egy szolga vagyok!” A szolga behelyettesíthető ingyen cselédre, rabszolgára, hisztéria végső stádiumában csicskára. Akkoriban egészen biztos voltam benne, hogy ebbe nem fogok belecsúszni. Amikor a barátnőim a „mama kedvence” férfiakra panaszkodtak, megfogadtam, hogy a saját fiaimat majd másképp nevelem, a lányomnak pedig pozitív mintaként szolgálok arra, hogy az egyenjogúság a háztartásra is érvényes. Az elmúlt években cikkeket írtam a témában, utánajártam, miként szoktathatjuk rá a kicsiket a rendrakásra, a nagyobbacskákat a rendszeres segítségnyújtásra, a kamaszokat az önállóságra. Minden egyes alkalommal megjegyeztem, leírtam, világgá kürtöltem, hogy a gyerekek bevonása a házimunkába nemcsak a szülőkön könnyít, de felelősségteljesebbé, talpraesettebbé, életrevalóbbá teszi őket nagyobb korukra. Vagyis az elmélet megvolt, mégis éreztem, hogy nem az eredeti tervek szerint alakulnak a dolgok. A csengő akkor szólalt meg a fejemben, amikor (kissé emelt hangon) elhagyta a számat az ominózus mondat az ingyen cselédről…

Vacsora után (amikor a legnagyobb az elégedettség és a nyugalom), jeleztem, hogy szeretném, ha mindenki jobban beszállna az otthoni teendőkbe. A gyerekeim értetlenkedve felelték, hogy már így is sokat segítenek nekem. Nekem? Helló, a háztartás nem az én hobbim! Hogy tisztán lássunk, készítettem egy táblázatot, amibe egy hétig írtuk, ki milyen otthoni munkákat végzett. Míg az én rubrikáimban nem maradt hely, az egyik fiam egyheti teljesítménye egy reggeli terítés volt (5 tálka, 5 kanál). Hétvégén már rákapcsoltak, csakhogy valami kerüljön a nevük mellé, a táblázat mégis mindannyiunk szégyene lett. Az enyém is, mert hagytam, hogy így alakuljon, és ahelyett, hogy delegáltam volna a feladatokat, inkább megcsináltam én, majd sértődötten puffogtam magamban. Jó lenne most azt írni, hogy a táblázat óta mekkora fordulat történt az életünkben, de ettől még messze vagyunk. Egyelőre ott tartunk, hogy én bátrabban osztom ki a feladatokat, a gyerekeim pedig visszadumálás nélkül megcsinálják azokat. Mondjuk a szájukat még húzzák, de hátha idővel ez is jobb lesz.

Szöveg: Jónap Rita