Amikor három gyerek és nyolc év után újra munkába álltam, az egyik barátnőm közölte, legalább két év lesz, mire eljutok az agybaj-mentes hétköznapokig. Legalábbis neki ennyi volt, mire letette az itt sem teljesítek tökéletesen, ott sem teljesítek tökéletesen parát, és megnyugodott. Nekem úgy félév után talán most kezd igazán besűrűsödni az élet, főleg, hogy közeledik a nyári szünet és valahogy egyre több a feladat.

Legutóbb, amikor épp éjjel egykor fejeztem be egy cikkemet, és állítottam be erősen koncentrálva az ébresztést fél hétre jutott eszembe, hogy nem is kell ébresztő. Megígértem ugyanis egy másik barátnőmnek, hogy elvisszük az ő gyerekeit is oviba, iskolába, mert nulladik órát kell tartania a suliban, ahol dolgozik, de emiatt jó lenne, ha nem kéne a srácokat már hajnalok hajnalán beadnia az ügyeletre. Szóval, jön a két fiú, ők úgyis ébresztenek a kaputelefonnal. Oké, alvás. Alvás helyett kábé egy óra múlva, megjelent Barnabás (9) az ágyam mellett, hogy neki fáj a lába. Jó, feküdj ide, hozom a sportkrémet, és bekenem. Szinte vakon kibotorkáltam a fürdőszobába, és hasonló állapotban nekiláttam a vádlimasszázsnak. Barni, ha már ott volt, maradt is mellettünk a szülői ágyban. Alvás kettő. Pár óra múlva megjelent Kornél (7), hogy a vele egy szobában alvó Kata (4) horkol (!?), és ő nem tud aludni emiatt. Mondtam neki, hogy feküdjön a Barni ágyába, mert az épp üres. Meglepő módon megelégedett ezzel a megoldással, nem akarta négy személyesre bővíteni a két személyesre tervezett éjszakánkat, és elvonult. Alvás három. Innentől kezdve reggelig azt álmodtam, hogy a saját három és az érkező kettő gyerekkel mit fogok csinálni másnap, hiszen nincs se óvoda, se iskola, és nekem be kell mennem a Nők Lapjába. Variációk százait vázoltam fel álmomban, és tök ideges voltam, míg Kata fel nem szólított, hogy takarjam be. Az „Édesanyád hogy érzi magát?” kérdés helyett, felkászálódtam, és betakartam. Ekkor már világos volt, úgyhogy nagy visszaalvásra nem számítottam, de gondoltam, azt Barni ágyában teszem meg, mert közelebb volt. Őszintén meglepődtem, hogy Kornélt találtam benne, mélyen alva, ezért visszamentem a sajátomba. A rémálmokkal tovább viaskodva végül a kaputelefon ébresztett. Szokatlan fürgeséggel ugrottam ki az ágyból – ennek oka valószínűleg az a megnyugvás lehetett, hogy rájöttem, van iskola és van óvoda is, úgyhogy nem kell öt gyerekkel megjelennem az értekezleten.

A hogyan oldjam meg az életem-para elért engem is, ez kétségtelen. A megoldásokat még keresem, de az biztos, hogy ha nem kell éjszaka háromszor felkelnem, minden sokkal könnyebbnek tűnik.

Szöveg: Szigeti Hajni