A neten olvashattunk nemrégiben egy nevetséges vagy inkább szomorú bejegyzést, amelynek írója kérte, hogy sürgősen írja le valaki röviden és érthetően a Hamlet tartalmát. A feltehetően ifjonc segélykérő hideget és meleget egyaránt kapott: volt, aki Arany János fordítása helyett Nádasdy Ádámét javasolta neki, mert modernebb, mások bunkónak titulálták a műveletlensége és a netismeret hiánya miatt. Pedig a kérése nem azért elszomorító, mert még azt sem tudja, hogy néhány kattintással rátalálhat a dán királyfi történetére, inkább azért, mert (tán) soha nem fog szembesülni azzal a szélsőséges érzelemhalmazzal, amely fellelhető a drámában. Ad absurdum, ha megreked a mai színvonalán, nemigen fogja felismerni és kezelni a saját érzelmeit sem, ha stresszhelyzetbe kerül.

ÉS A MI JAGÓNK?

Egy magát megnevezni nem kívánó irodalomtörténész némi vörösborral megtámogatva jelentette ki egy kiskocsma mélyén: „Nagy szerencséje a kutatóknak, hogy majd minden évszázadban születik egy-két zseni, akiknek a munkásságát a következő generációk »nem-zsenijei« elemezhetik, szétszedhetik, támadhatják, megvédhetik”, és példaként Shakespeare-t hozta fel. Az angol drámaíró, Cseh Tamás „nagy ravasza” azonban túlélt minden elemzést, és bár vitatták a hitelességét, bizonyítgatták, hogy a drámáit nemcsak ő írta, hanem mások is a neve alatt, lélekelemzései aktuálisabbak, mint valaha. Az általa bemutatott összes érzelmet nincs módunk sorra venni – szétfeszítené e cikk kereteit –, de érdemes elidőznünk az Othello című tragédiáján, amelynek előadásain a 20. század közepéig általában a velencei mór állt az középpontban – mint a féltékenységében gyilkossá váló férj –, ám az utóbbi évtizedekben inkább az intrikus Jago vált főszereplővé. Valószínűleg azért, mert a 20. század tragikus történelme durvábban szembesített a tudatos Gonosszal, az emberben lakó állattal, mint az előző századok. Ha valaki értőn-érzőn olvassa vagy nézi a drámát, óhatatlanul elgondolkodik, van-e a saját életében valaki, aki Jago szerepét tölti be, és fondorlattal, de közben nyájas mosollyal árt. Számtalan igaz történettel támaszthatjuk alá, hogy a Jagók velünk élnek, közülük az egyik két nő „barátságáról” szól. Egy harmincas hölgy folyamatosan panaszkodott az önző és lusta férjére, mire a másik nő az önérzetére, a házasság elviselhetetlen igájára és a szabad élet szépségeire hivatkozva, kitartóan buzdította őt a válásra. Áldásos közreműködése is szerepet játszott abban, hogy a panaszkodó hölgy elvált, csakhogy a bontóper után néhány hónappal a volt férjből és a válásra buzdító barátnőből egy pár lett. Shakespeare-i történet a 21. századi Budapestről…

– A drámaíró zseniális pszichológiai érzékét igazolja, hogy a darabban nemcsak a féltékenység összetettségét ismerjük meg – a bizonyosság megszállott keresése, a „csak nekem lehet hatalmam feletted”-érzés éppúgy megjelenik, mint az önző szerelem –, hanem tökéletes leírását kapjuk a manipulatív személyiségtípusnak is – mondja Csehák Hajnalka pszichológus. – E veszélyes típus általában a nagyon alacsony önértékelésű emberekből „fejlődik ki”, akik rájönnek, hogy az erőseket, szépeket, tisztességeseket és tehetségeseket nem képesek szemtől szembe legyőzni, tehát hátulról támadnak. Mivel a lelkiismeretük nem működik, az eszközökben, módszerekben sem válogatnak, és azért veszélyesek, mert ha az ármánykodásaikat siker koronázza, magabiztossá válnak, és már nyílt agresszióval lépnek fel mások ellen. III. Richárd (nem véletlenül púpos és csúnya) már határozottan jelenti ki, „eldöntöttem, hogy gazember leszek”. A királydrámákban nagyon sok „kivirágzott” manipulatív személyiségről ad tökéletes kórképet Shakespeare, akik a pszichopaták gátlástalanságával terrorizálnak másokat, és ölnek, ami előbb-utóbb a vesztüket okozza.

ÉS A MI GYERMEKÜNK?

Shakespeare a szülő és a felnőtt gyerek bonyolult viszonyát is alaposan ismerte. Jó néhány drámájában játszik szerepet e kapcsolat, de legmarkánsabban a Lear királyban jelenik meg az apa tehetetlensége, csalódása és tévedése. Lear már a tragédia kezdetén tanúbizonyságot tesz arról, hogy nem ismeri a gyermekeit: a két idősebb lányára hagyja a birodalmát, miközben a legkisebb gyermekét, a hízelgésre képtelen Cordeliát kihagyja az örökségből. A király nem veszi észre az idősebb lányok gonoszságát, öntelten, minden tanácsra fittyet hányva rohan a vesztébe, és későn jön rá, hogy csak a legkisebb gyermeke szereti őszintén. De vajon a négyszáz évvel későbbi utódok, a mai vállalkozók, cégtulajdonosok vagy nagygazdálkodók ismerik- e a gyerekeiket, amikor a visszavonulást fontolgatva természetesnek tartják, hogy ők majd örömmel és tisztességgel folytatják a munkájukat? És ha valaki azt gondolja, hogy az utódok „minősége” csak a gazdagok problémája, bizony téved! Az az idős hölgy, aki a fiára íratta egyetlen vagyonát, kicsi belvárosi otthonát, és jelenleg egy elhanyagolt vidéki idősotthon lakója, mert a gyerekének és a menyének szüksége volt a lakásra, bizony Lear király 21. századi rokona.

– Hosszú praxissal a hátam mögött is megdöbbentő számomra, milyen sok, gyerekében csalódott szülő fordul hozzám – mondja Csehák Hajnalka. – Az esetek többségében a konfliktus mélyén ugyanaz húzódik meg, mint Lear király történetében: nem ismerik a felnőtt gyereküket, nem figyelnek a jelekre, biztosak abban, hogy meg fogják kapni a szülőnek járó hálát, azaz a múltban élve úgy képzelik, hogy a harmincas-negyvenes lányuk vagy fiuk olyan készségesen fogad majd szót, mint gyermekkorában. Például egy apa kívánságára az általa épített hatalmas házban együtt lakik a három felnőtt fia, csakhogy olyan rosszul tűrik az összezártságot, hogy rendszeresek a durva veszekedések, újabban már a verekedések is. (Lear lányai ölnek, a mai leszármazottak verekednek.) Shakespeare kiváló lélekismerőként azt üzente a kései utódoknak, hogy idősödő szülőként sem úszhatjuk meg a folyamatos beszélgetést a gyerekeinkkel, és ostobaság azt hinni, hogy életünk végéig mi szabjuk meg az útjukat.

ÉS A MI SZERELMÜNK?

A drámaíró tisztelte a szerelmet. Nemcsak a Rómeó és Júliában, de számtalan vígjátékában is érzékeltette, hogy a szerelmes ember vak (bár nem emlegetett rózsaszín szemüveget, mint a mai lélekgyógyászok), olyan, mintha módosult tudatállapotban lenne. Nem tud tenni a szerelem ellen, mert az elsodorja, maga alá gyűri, nevetve dobja szemétre az észérveket, és amíg nem „ébred”, senki – sem szülő, sem testvér, sem barát – nem képes kizökkenteni a gyönyörű, de elvarázsolt érzelmi állapotból. Ezzel elvben majd mindenki egyetértett a drámaíró korában (általában ma is), de visszakanyarodva a szülő-gyerek viszonyra, Shakespeare nyomán azt is leszögezhetjük, hogy a felnőttek a saját életükben elfogadják a szerelem hatalmát, de a gyerekeikkel kapcsolatban tiltakoznak. Mit kíván Rómeótól és Júliától a Montague és Capulet család a szülők vezényletével? Hogy ne szeressék egymást, mert ha az öregek gyűlölködnek, akkor nincs joguk a szerelemre. Most hagyjuk, hogy e történet hány későbbi írót-költőt ihletett meg, inkább figyeljünk arra, hogy a fiatalok tragédiához vezető, szélsőséges reakciói mennyire rímelnek a mai tizenévesek hasonlóan szélsőséges cselekedeteire! (Hirtelen szerelem, azonnal testi is; kétségbeesés, ha bárki beleszól, és akadály gördül az együttléteik elé, szorongás, ital, drog…) A közönség együtt érez Rómeóval és Júliával, hiszen a drámaíró empátiával vezet végig a lelki útjukon, de vajon együtt éreznek-e az első komoly szerelmet átélő mai gyerekekkel? És tudják-e a szülők úgy óvni a lányukat, fiukat, hogy közben nem élnek vissza a hatalmukkal?

– Shakespeare nemcsak a szülőknek üzen, hanem kiváló pszichológiai érzékkel azt is sugallja, hogy az önmagam és a kedvesem iránt érzett felelősség nélkül a szerelem tragédiába torkollhat. Pedig napjainkban az idősebb generáció életében sem játszik főszerepet a felelősség – magyarázza Csehák Hajnalka. – Valamennyien ismerünk olyanokat, akik egy viharos szerelem hatására felborították az életüket – elhagyták a házastársukat, a gyermeküket –, aztán sokan közülük érzelmileg kifosztva próbálnak segítséget kérni néhány év múlva a pszichológus rendelőjében. Rómeó és Júlia önfeledt szélsőségessége érthető, hiszen a lány tizennégy éves. De a mi korunkban miért él oly sok felnőtt egy gyereklány meggondolatlanságával és felelőtlenségével?

ÉS A MI BIZONYOSSÁGUNK?

Nem véletlen, hogy a „nagy ravasz” drámáit nem szöveghűen állítják színpadra, hanem szabadon, akár felére húzva. Ez nem baj, inkább hízelgő a drámaíróra nézve, hiszen minden kor megtalálja benne azokat az érzéséket, gondolatokat, amelyek a jelenhez szólnak. Valószínűleg sokan megdöbbennek, ha azt hallják, hogy Hamlet híres monológja egyetlen ordenáré mondattá zsugorodik: „Lenni vagy nem lenni, hát ez az, bazmeg”, pedig az előadás, amelyben elhangzik, érdekes, mai, elsősorban a szülő elvesztésének fájdalmára összpontosító, ráadásul Bajomi Nagy György remek, mackós alkatú Hamletet játszik, akivel könnyű azonosulni. Persze vég nélkül lehetne sorolni, hányféle furcsa előadást ért már meg ez a legtöbbet játszott Shakespeare-darab, aminek valószínűleg az az oka, hogy ebben összegződik leginkább a szerző hátborzongatóan alapos lélekismerete. Gyász, csalódottság, bűntudat, mivel tartozik a fiú az apjának, mivel az apját elhagyó anyjának, és maga mit követelhet tőlük… Mire kötelez a barátság, hogyan lehet felismerni a hazugságot, mérgezett légkörben megélhet-e a szerelem? Bűnt követsz el, ha megsemmisíted a gonoszt? És ha nem, akkor mivé lesz a férfi önbecsülése?

– Korunkban érdemes kiemelni a Hamlet számára oly fontos bizonyosságot – mondja Csehák Hajnalka. – Mielőtt bármit tesz, tudni akarja, valóban megölte-e a nagybátyja az édesapját. Ezért rendez színielőadást, ezért játssza az őrültet. Hiszen a bizonyosság biztonságot ad, és igazolja a tervezett tettet a kizökkent időben. Sok páciensem is megszállottan keresi a bizonyosságot: legyenek feketék-fehérek a szereplők, akár szerelmi, akár családi, akár munkahelyi konfliktusról van szó! Ennek birtokában már lehet igazodni valamiféle mintához, kisebb a felelősség, és könnyebben magyarázható, bármit tesznek is. De vajon érezheti-e magát szabadnak valaki, ha hárítja a választás és a döntés felelősségét? Miért és mennyit érdemes kockáztatni? Az efféle kérdésekre néha választ, máskor továbbgondolásra érdemes történeteket találunk Shakespeare műveiben, ezért (is) hasznos jobban megismerni az emberi lélek nagy boncmesterét. Például mindenkinek ajánlom (a dráma tartalmának olvasása helyett), hogy nézze meg a YouTube-on a Hamletet Gábor Miklós főszereplésével! Nem fogják megbánni.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2016/21. lapszámában jelent meg.

Illusztráció: Thinkstock