A mi gyerekeink tuti nem lesznek tévéfüggők! – hirdettem magabiztosan, miután megszülettek, és a cél elérhetőnek tűnt, mivel az ezeréves készülékünk évek óta be sincs dugva, feleslegesen porosodik a sarokban. Akkor még eszembe sem jutott, hogy a mobilos-táblás kütyük forradalma minket is érinthet.

A nagyobbik fiam a gyógytornásznál, félévesen vesztette el az ártatlanságát: hogy eltereljék a figyelmét a fájdalomról, a kezébe nyomtak egy táblagépet. Egy játék futott rajta, színes lufikra kellett rábökni, amitől kipukkadtak. Gergő egy-kettőt eltalált (legalábbis rátenyerelt a kijelzőre), ezért otthon letöltöttük a telefonra a játékot, és könnyezve figyeltük, milyen ügyes a gyerek.

Aztán valahogy beszivárogtak az életünkbe és a mobiljainkra az ötperces mesék. Később, amikor már két fiúval kellett túlélnünk a mindennapokat, ezekre a kis videókra csodafegyverként tekintettünk. Például amikor a feleségem a két gyerekkel vonatozott, a kétórás út vége felé könnyen elszabadult a pokol, ám a mesékkel bizony le tudta kötni a két nyűgös fiút.

Gergő háromévesen elindította egyedül a laptopot és a mesét (a videómegosztó ikonjára kattintott, majd szemezgetett az ajánlatokból). Egy pillanatra elbizonytalanodtam, ez jó-e, vagy rossz, de vasárnap reggelenként azért örültem, hogy elfoglalja magát, és nem kell kinyitnom a szemem.

Azóta eltelt másfél év. A fiúk még mindig nem néznek tévét, és van életük a kütyükön kívül, este mesét olvasunk nekik vagy diafilmezünk, hétvégenként mindenféle családos programokat szervezünk, de azért már nyakig benne vagyunk a rajzfilmekben is. Különösen a szuperhősös meséket, illetve a motoros, űrhajós, zenés klipeket szeretik. Több cikken dolgoztam már úgy, hogy közben beültettem őket egy videó elé. Vacsora előtt néha feszültség van abból, hogy le kell zárniuk a gépet.

Persze ilyenkor bűntudatom van. Aztán olyan bántó közhelyekre gondolok, hogy én is felnőttem valahogy, pedig imádtam a Donald kacsát. És ötévesen a Linda című sorozat miatt kaptam kedvet a karatéhoz, amiben később még sokáig örömömet leltem. Meg hogy ha senki se nézne tévét/filmet/videót, nem is tudnánk elképzelni, hogyan integet a pápa, hogyan lobog az olimpiai láng, hogyan hömpölyög a láva, hogyan üvölt Tarzan. A napokban láttam egy videót arról, hogy egy kínai állatgondozó hatalmas kefével súrolja a víziló fogait. Alig vártam, hogy megmutassam a gyerekeknek.

Gergőnek egy rendezvényen megtetszett a falmászás, ezért elvittem egy gyerekpályára, hadd szórakozzon. Jót tesz neki a mászás, erősödik, ügyesedik. Nagyon szereti. Közben azt játssza, hogy ő a Pókember.

A témáról a végtelenségig lehetne írni, de most inkább befejezem az írást. Mindjárt vége a mesének, és a fiúk mellettem fognak randalírozni…

Ha kíváncsiak vagytok Vekerdy Tamás véleményére a témában , irány az újságárus, lapozzátok fel a Nők Lapja Gyereket az 57. oldalon!

Szöveg: Pór Attila

Fotó: iStock, Getty Images