A Budapest–Barcelona-járaton megszeppent, idős hölgy üldögél. Ahogy a gép ereszkedni kezd, felpattintja a púderdobozát, megigazítja a rúzsát, és felteszi a kalapját. „A lányom mondta, hogy a spanyol nők nagyon elegánsak, úgyhogy kitettem magamért” – magyarázza a mellette ülő ötvenes párnak. És hozzájuk csapódik akkor is, amikor a tömegben meg kell szereznie a poggyászát és megtalálnia a kijáratot. Végül a házaspárba karolva érkezik meg a váróban a lányához, annak legnagyobb megkönnyebbülésére. Egyre több nagyszülőül repülőre, hogy meglátogassa a gyerekeket, unokákat. Sőt van, aki nyelvet is hatvan felett kezd tanulni, hogy jobban menjen a tájékozódás.
Az első hetek idegenben
Máté Gabriella (38) és férje, Horváth Béla (36) négy éve élnek az Egyesült Államokban. 2011 novemberében született meg kisfiuk, most várják második gyermeküket. „Amikor Ábel született, hat hétig a férjem segített, csak akkor tudott jönni az anyukám – meséli Gabi. – Nagyon nehéz volt. A szülők többsége ilyenkor tele van kételyekkel, aggodalommal, és nekem nem volt elérhetőközelségben a legnagyobb segítség: a nagyszülő. A második babánál ez szerencsére nem így lesz, mert anyukám már az első perctől itt lesz velem, és Béci is ismét kivesz szabadságot, hogy 24 órában mellettünk legyen.” Gabiék évente kétszer jönnek haza Magyarországra, Ábel két hónapos volt, amikor négy hónapot itthon töltöttek. De a nagyszülők is többször meglátogatják őket. A feleség édesapja jól beszél angolul, és a mama, Klári is feltalálja magát, de akkor aggódtak kicsit, amikor Béci édesanyja, Gizus nagyi jött először egyedül Clevelandbe. „Kétszer kell átszállni, és bár ő is elkezdett angolul tanulni, picit aggódtunk, hogy a bevándorlási hivatalnál ne legyen semmi probléma – folytatja Gabi. – Hogy megelőzzük a bajt, írtunk angolul egy papírt, hogy kikhez jön, meddig marad, hol fog lakni. Szerencsére nem volt rá szükség, rendben megérkezett, de igen nagy kő esett le a szívünkről, amikor végre megláttuk őt a váróban.”
Mindent a nagyikkal!
Ábel számára természetes, hogy a nagyszülei távol élnek. A világháló segítségével hetente többször beszél a nagymamákkal, nagypapával, és ilyenkor látja is őket. Klári nagyi csak az unokája kedvéért tanulta meg kezelni a Skype-ot: egy régi laptopot üzemeltek be neki, azon kommunikál. „Ábelnek nincsenek nyelvi problémái, hiszen itthon csak magyarul beszélünk – mondja Gabi. – Ha hazamegyünk, néhány perc alatt feloldódik, mivel hetente látja a rokonait a világhálón keresztül. Pontosan tudja, ha jön a nagyi vagy a nagypapa, akkor nagyon intenzív hetek állnak előttünk: ilyenkor minden percet ki akar élvezni, például csak a nagymamája fürdetheti. Mindig rendel Klári nagyi sajtos rúdjából és Béci anyukát is megkéri, hogy süssön pogácsát, amikor itt van. De nem szeret búcsúzkodni: amikor kivisszük a reptérre a nagyszülőket, Ábel mindig azt kéri, hogy most már ne maradjanak, hanem inkább menjenek be. Nincs hiszti, csak így mintha könnyebb lenne neki, mert tudja, hogy néhány hónapig nem lát-hatja őket. Az biztos, hogy ez a helyzet senkinek sem könnyű, de igyekszünk kihozni belőle a legjobbat, a legtöbbet.”
Ahogy a szülőktől látja…
„Nagyon nehéz olyan nézőpontot találni, mely szerint van pozitívuma, ha a nagyszülők távol vannak – magyarázza Iszlai Zoltán családterapeuta. – Talán azt emelhetjük ki, hogy ily módon az együtt töltött idő felértékelődik, és ha feszültségek vannak esetleg a nagy-szülők és a szülők között, akkor békésebbek lesznek ezek a találkozások, hiszen nem akarják kockáztatni a következő alkalmat. Ezenkívül a gyerek-szülőviszonyban a fizikai távolság segítheti a leválást, az önálló döntések meghozatalát. Az unokák esetében azonban nincs ilyenről szó, hiszen a gyerekek (főleg kiskorban) nagyon igénylik a fizikai kontaktust, az ölelést, a bújást, érintést. Így nem csoda, hogy amikor végre találkozhatnak a nagyszülőkkel, akkor szinte szivacsként szívnak magukba minden információt, élményt, és nagyon intenzívek ezek a napok. Ráadásul az, hogy ezért messzire kell utazni, időt, energiát kell befektetni, lélek-tanilag még kiemeltebbé teszi ezeket az alkalmakat. Ilyenkor azért mindig van egy úgynevezett csatlakozási időszak, amikor újra ismerkednek, egymásra találnak. Az, hogy ez milyen hosszú, vagy szükség van-e rá, nagyban függ a szülők és a nagyszülők viszonyától. A gyerekek ugyanis azonosulnak a szüleik viselkedésével, akkor is, ha még nem is értik a szavakat. Ha azt látják, hallják, tapasztalják, hogy a nagyihoz jó »csat-lakozni«, akkor ezzel nekik sem lesz problémájuk. A legfrissebb generáció esetében ugyanakkor már teljesen természetes, hogy virtuális kapcsolatokat is tartanak. Valószínűleg idővel ez a közelségigény is picit át fog alakulni.” „Egy ilyen helyzetben mindig a nagyszülők szenvednek jobban, hiszen ők azok, akik nagyon igényelnék az unoka fizikai közelségét, de nem ölelhetik hetente magukhoz – mondja Faragó Melinda pszichológus. – A gyerekek számára az a természetes, ahogyan ők élnek, tehát ha abba születnek be-le, hogy évente kétszer látják a nagymamát, nagypapát, akkor ezt fogadják el, és fel sem merül bennük, hogy ez esetleg lehetne másképp is.”
Szerző: Ványik Dóra
Fotó: Getty Images
