Lucára a nyurga, szigorú arcú lányra gyerekkorom nyarairól emlékszem. Nem, vagy csak nagyon rövid időre jöhetett le velünk játszani, a napok nagy részét otthon töltötte: takarított, főzött, és amíg a szülei dolgoztak, gondoskodott a kisebb testvéreiről. A házban lakó gyerekek számára is olyan volt, mint egy kisanya, neki szóltunk először, ha játék közben felszántottuk az aszfaltot, és ő volt az is, aki rendet tudott tenni köztünk. Lucát mindenki szerette, de egyikünk sem irigyelte, ösztönösen éreztük, hogy nem lehet jó tizenegy évesen felnőtté válni.
Lucát a mai pszichológia nagy valószínűséggel a parentifikált gyerekek közé sorolná. Ők, azok, akiket felnőtteknek kijáró felelősséggel és munkával ruháznak fel otthon, és akik szülői feladatokat kapnak, mint például a testvérek, vagy akár a szülők gondozása. Ezek a kislányok, kisfiúk látszólag jól viselik a terheket, de a túl nagy felelősség súlyos károkat okoz a pszichéjükben, személyiségfejlődésükben, és nem utolsó sorban elveszi tőlük a gyermekkor felhőtlen pillanatait. A parentifikáció nem egy túlbeszélt jelenség, és hajlamosak vagyunk azt gondolni róla, hogy Árvácska paraszti társadalmával együtt a 20. század elején felszámolódott, pedig a felnőttesítés – talán kevésbé drasztikus formában – napjainkban is létezik.
Baj, ha nevelem a gyereket?
Most talán úgy tűnhet, hogy a házimunkába való bevonás, a gondoskodásra való tanítás, az önállóságra nevelés önmagában káros lenne a gyermeki lélekre. Természetesen ez nem így van, a burokban nevelt, minden feladat alól mentesült gyerekek is sérülnek, csak másként.
Dr. Gyurkó Szilvia gyermekjogi aktivista, a gyermekjogok egyik legismertebb hazai szakértője szerint minden olyan munka, aminek az a célja, hogy a gyerek a saját életkorának és képességeinek megfelelően vegye ki a részét a családi együttélésből, a ház körüli teendőkből, a saját magával kapcsolatos kisebb feladatok ellátásából (rendrakás, elpakolás, kisebb konyhai és kerti munkák, stb.), kifejezetten fontosak és ajánlottak is. Ugyanakkor a gyerek feladatvállalásai semmilyen körülmények között nem veszélyeztethetik a gyerek pihenéshez, szabadidőhöz és játékhoz való jogát, és nem mehet a tanulás, iskolába járás, készségfejlesztés rovására, amelyek alapvető gyermekjogok. Ha a gyerek jogai sérülnek a munkavégzés miatt, akkor már veszélyeztető, káros és ezért tiltott helyzetről beszélünk.
Isa és Jutta Günther A két Lotti című, 1950-ben készült filmben (Getty Images)
Nem volt ez mindig így, gondoljunk csak szegény Árvácskára, akit házi cselédnek fogtak be, de hasonló történetek a huszadik századi Magyarország valóságában bőven léteztek. Deáky Zita A Nagy Háború és a nevelés válsága című írásában olvasható, hogy 1914 után, amikor a férfiak háborúba indultak, gyakorlatilag a női munka mellett a gyermekmunka is a hadigazdálkodás részévé lett. Az sem volt ritka, hogy a családfő híján maradt családokban egészen fiatal, 12-13 éves fiúk léptek az apjuk helyébe. Mivel akkoriban a munka jelölte ki a szerepeket, ezeknek a kisfiúknak férfi jogaik lettek, és gyakori jelenséggé vált, hogy a kocsmákban úgy ittak, cigiztek, mint a velük együtt söröző felnőtt férfiak.
Természetesen a 20. század elejei Magyarországon a társadalmi berendezkedés, a gyermekvédelem hiánya, illetve a korai halandóság miatt összehasonlíthatatlanul más volt az akkori gyerekek helyzete, mint ma, de ez mit sem változtat azon, hogy a felnőttesítés számukra is káros volt.
Vancsura Petra pszichológus erre rá is erősít és pontosan elmagyarázza, mi történik azokkal a gyerekekkel, akiket túlterhelnek felnőtt, szülői feladatokkal.
„Ha a szülői szerepet nyíltan adják át a legidősebb testvérnek és ezért megdicsérik és értékelik, viszont nem állandó a szerepkör, akkor nő a gyermek önértékelése, büszke arra, hogy képes ellátni a felnőtt feladatokat. Ha azonban ez hosszú időn keresztül fennáll, súlyos következményei lesznek a gyermek egész életére, személyiségére nézve, hiszen nem a saját igénye szerint cselekszik, lemond olyan dolgokról, amit belső késztetései diktálnak.”
Erről a 32 éves Mária, aki Észak-Magyarország egyik apró falvában él, bőven tud mesélni: ő a testvérei gondozása miatt kénytelen volt túl korán felnőni.
„Két-három évesek voltak a testvéreim, én pedig tíz, amikor először otthon maradtam velük, amíg anyuék napszámban voltak. Apu vágott össze fát, elmagyarázta, hogyan tartsam ébren a tüzet. Hogy is mondjam, gyerekfejjel nagy volt a felelősség, mindig féltem, hogy bajuk lesz, történik velük valami, vagy túl közel mennek a kályhához” – idézi fel a 32 éves Marika gyermekkori szorongásait.
Egy kisgyerek felvigyázása még egy felnőtt számára is nagy felelősség, mindannyian tudjuk, hogy a leggondosabb odafigyelés mellett is megtörténhet baj. El lehet képzelni, mit él át egy gyermek, ha az ő felügyelete alatt következik be tragédia. Mint pár hónappal ezelőtt Temesváron, amikor a 6, 3, 2 éves és a 3 hónapos testévérére vigyázott a 14 éves bátyjuk. A nappaliban, ahol a négy kisgyerek játszott, akkor keletkezett a tűz, amikor a nagyobbik fiú a konyhába ment, hogy tejet melegítsen a kistestvérének. Amikor visszatért, olyan sűrű füst fogadta, hogy nem tudott bemenni a hálószobába megmenteni a testvéreit. Csak ő élte túl a balesetet, sokkos állapotban szállították el. Elképzelni is nehéz, hogy a 14 éves kisfiú milyen traumát szenvedett. A szomszédok szerint nem ez volt az első eset, hogy a kicsik egymásra vigyáztak, sőt, ezért már többször fel is jelentették az anyát a rendőrségen.
Máriánál szerencsére sosem történt komolyabb baleset, de arra jól emlékszik, mennyire megviselte a folyamatos aggódás, hogy a kicsik kárt tesznek magukban.
Marika hatévesen (Családi fénykép)
Ahol a parenfitikáció családi örökség
L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai vezetője munkája során szegregátumokban, leszakadt térségekben, generációs szegénységben élő gyerekek esélymegteremtésén dolgozik. Ha valaki, hát ő közelről látja, hogy a parentifikáció miként determinálhatja egy gyermek jövőjét a többszörösen hátrányos helyzetű családokban, ahol rendszerint azok a női szerepek öröklődtek át, és ivódtak be nagyon mélyen, amelyek a főállású anyasághoz kötődnek.
A mélyszegénységben élő családokban a felnőttesítés nemcsak a felnövő gyerek személyiségére, hanem a jövőjére is negatív hatással lehet, hiszen az otthoni feladatok miatt, kimaradhat az iskolából, iskolai végzettség, szakma nélkül a kitörési lehetőségei szinte a nullára korlátozódnak. A pótanya szerepébe belenőtt kislányok a sorsukat kész tényként kezelik, elfogadják: úgy érzik, nincs más választásuk. Így volt ezzel Mária is:
„Mennem kellett, mert anyu sokat betegeskedett, és így is nagy szegénységben éltünk” – meséli, és emlékszik, hogy gyermekgondozás mellett 13 évesen már napszámosként uborkát szedett – reggel nyolctól délután négyig egész nap a tűző napon dolgozott. Szedte, csomagolta a sokak megélhetését jelentő növényt, először csak nyáron, aztán egész évben, egyre több hiányzást és lemaradást halmozva fel az iskolában. Végül a nyolc általánost sem fejezte be, 16 évesen, amikor újabb évet kellett volna ismételni, a szülei nem támogatták a folytatásban, a tanárok pedig úgy voltak vele, úgyis túlkoros… „Sokszor eszembe jut, mi lett volna, ha elvégzem az iskolát, mi lett volna, ha lesz egy szakmám, mi lett volna, ha a munka és a gyerekek miatt nem maradok le az iskolában. De az ember nem választja meg, hogy milyen családban születik” – mondja lemondóan Mária.
L. Ritók Nóra szerint az iskola és a segítő törekvések ellenére sokszor erősebbnek bizonyul mindaz, amit a család mintaként nyújt, és ez a korábbi időkben, amikor a gyermekvédelem még ennyire sem volt erős, még hangsúlyosabb volt. A 19., 20. században a gondozói, háztartásvezetői státuszba került lányok többségének sosem lett saját családja, hiszen mire felnevelték a testvéreiket, az akkori normák szerint már túl idősek voltak ahhoz, hogy férjhez menjenek, vénlányok maradtak.
Ez a nyolcvanas években született Máriát nem fenyegette, ugyanakkor a pótanya szerep mélyen determinálta jövőjét, hiszen a testvérei gondozása miatt kimaradt az iskolából. Pont ezért minden erejével azon igyekszik, hogy megszakítsa a családi mintát: szeretné, ha gyermekeinek több lehetőség jutna az életben, és felnőttként nem azzal kéne szembesülniük, hogy az elveszett gyermekkor sosem hozható vissza.
„Emlékszem, sokszor hívtak játszani a velem egykorú gyerekek, de a legtöbbször nem mehettem, mert a testvéreimre kellett vigyázni, vagy valami más dolgom volt. Az én gyerekeimnek nincs más feladata, mint a tanulás. A legnagyobb lányomat is csak arra kérem, mosogasson el, pakoljon el maga után, de soha nem hagyom rá a többi testvérét. Jövőre középiskolába megy” – mondja büszkén, hozzátéve, hogy a többi iskoláskorú gyereke is ösztöndíjas tanuló.
Köszönöm, második anyám!
A teljes képhez hozzátartozik, hogy a felnőttesítés mögött nem csak a transzgenerációs forgatókönyv állhat, és nem csak a szegényebb rétegek között fordulhat elő. John Byng-Hall: A parentifikáció jelentősége és hatása a családterápiára című könyvében azt írja, kiváltó ok lehet az egyik szülő hirtelen halála vagy hiánya, például egy válás esetén, vagy a szülő mentális betegsége, függősége. Utóbbi esetben gyakori, hogy a nagyobb gyerek veszi át otthon a „felnőtt” szerepet, bevásárol, gondozza a kisebbik testvérét, vagy esetenként a saját szülőjét. Júlia, egy máik interjúalanyom (a nevét megváltoztattuk), értelmiségi szülők gyermekeként hasonló élményekről számol be. „A parentifikáció mögött mindig húzódik egy ok, nálunk ez az édesanyám Asperger gyanúja volt, aki képes volt teljesen elveszni a munkájában. Édesapám szintén nem volt jelen, ő több helyen dolgozott, hogy eltartson minket” – meséli. Mivel a szülőket teljesen lefoglalta a munka, Júliára egyre több feladat hárult otthon. Tanulás mellett már kiskorában is rendszeresen vigyázott a kisebb testvéreire, kezelte a pénzt, bevásárolt. „Gyerekként nem tűnt fel, de ma már elég furának tűnik, hogy kilenc évesen én vittem el a három éves öcsémet cipőt vásárolni. De volt olyan is, hogy elutaztak a szüleim, mi pedig otthon maradtunk, ilyenkor ugyan hagytak valamennyi pénzt, de rendszerint nem eleget, a szomszédok, ismerősök segítettek ki minket. Nem tudom, hogy ez kimeríti-e a gyermek veszélyeztetettségének fogalomkörét, de felnőttként, anyaként úgy gondolom, nem természetes ami gyerekként történt velem. Hiába próbáltam maximálisan teljesíteni a gondozó szerepet, ez képtelenség, gyerekként nincs olyan hatalmad mint egy felnőttnek” – meséli, és élményei jól reflektálnak a pszichológus szavaira, aki azt mondja, hogy a nem az életkornak megfelelő feladatok túlságosan megterhelőek egy gyerek számára.
Vanucsek szerint kívülről úgy tűnhet, hogy az a gyerek, aki parentifikálódik, megállja a helyét, határozott, érti a dolgát. „Kis felnőtt, mint Kästner regényében Lotte. Bevásárol, főz, kezeli a háztartási pénzt, mindezt egyedül, míg anyukája dolgozik. Lotte korához képest komoly, mintha nem tudna gyerek lenni, együtt aggódik anyjával a felnőtt dolgokon. Ez a fajta szerep erőteljes szorongást, depressziót, magatartászavart vagy pszichoszomatikus megbetegedést okozhat, mivel teljességben sosem tud megfelelni az elvárásoknak, elfárad, kimerül. Mindezek hatására űr keletkezhet a fejlődésében, mivel egyik szerepét sem tudja teljességgel betölteni, sem a felnőttet, sem a gyermekit” – magyarázza a pszichológus. Ezzel Júlia is mélyen egyetért, ő úgy gondolja, hogy a gyerekkorban ráosztott szerepe lehetett az oka annak is, hogy gimisként csodabogárnak tartották a kortársai. Valószínűleg el is tért a gondolkodásmódja, viselkedése az osztálytársaitól, hiszen 15 évesen már minden gondozási feladatot és házimunkát ő végzett otthon, mivel édesanyja a beteg nagymamához költözött. Hogy mennyire felnőttként kezelték még a saját testvérei is, arról az öccse egyik házi dolgozata mesél, amelyben testvére így ír Júliához: „Köszönöm második anyám!”
Élet egykori parentifikált gyermekként
Lívia (a nevet megváltoztattuk) közel negyven évesen jött rá, hogy a társfüggése, a saját igényeinek háttérbe szorítása szorosan összefügg azzal, hogy maga is parentifikált gyermek volt. Ő az emocionális felnőttesítés elszenvedője volt, amikor a szülő viselkedése rákényszeríti a gyereket arra, hogy kielégítse az ő érzelmi szükségleteit, érzelmi támaszt nyújtson, ami a szakértők szerint a legkárosabb. Ilyenkor a szülő egyenértékű felnőttként kezeli a gyereket és megosztja vele a konfliktusait, anyagi gondjait, szexuális problémáit, munkahelyi feszültségeit, és ilyen az is, amikor válás során elvárják, hogy a gyerek állást foglaljon. Ennél is súlyosabb, amikor a gyermek valamilyen titkot kénytelen őrizni az egyik szülőről, falaznia, hazudoznia kell érte.
Lívia egy átlagos polgári család legidősebb gyermeke. Gyermekkorában édesanyja sokat és részletesen panaszkodott neki és a kisebb testvéreinek a férjéről, a kapcsolatukról, bevonta őket a drámájukba, válásuk után pedig, még ha nem is explicit módon, de elvárta, hogy a gyerekek is haragudjanak az apjukra. „Napraforgóként éltünk közöttük, az apánkkal úgy viselkedtünk, ahogy az aktuális helyzet megkívánta. Ha rosszban voltunk, nem lehettünk kedvesek vele, ha jóban, akkor el kellett felejteni, hogy anyu miket mondott róla. Anyám ezt nem direkt és nem tudatosan csinálta, mégis egyfajta pártfogásra kényszerített minket. Viselkedésével, reakcióival áttételesen gyakorolt ránk nyomást, egyfajta lelki fenyítés volt ez, ami később megjelent a párkapcsolataimban is” – meséli és hozzáteszi, hogy a mai napig hajlamos mások igényeinek túlzottan megfelelni, míg a sajátjait hátrasorolja. „Mostanában kezdtem felfedezni, milyen, amikor nem úgy viselkedem és cselekszem, ahogy a másik elvárja tőlem” – meséli.
Lívia esete nem egyedi, és a szakirodalom szerint ez a fajta lelki túlterhelés, érzelmi gondoskodás, amikor a szülőnek – vagy éppen a testvérnek – az érzelmi igényeit is ki kell elégítenie egy gyereknek nagyobb károkat tud okozni, mint a feladatok átruházása. Ilyenkor ugyanis a saját maga igényeit háttérbe kell szorítania egy erőteljes én-szabályozással, amivel hosszú távú problémákat okoz magának, hiszen nem lesz, vagy kevésbé lesz képes felismerni saját szükségleteit, identitását nem fogja tudni kialakítani. Ez legtöbbször a kapcsolódását nehezíti meg másokkal, ami visszahat önértékelésére, szociális szerepére és később az emberi kapcsolataira. A legtöbb parentifikált gyerek csak felnőttként szembesül azzal, hogy a szülei, ha nem is tudatosan, de elvettek tőle valamit, elsősorban a gyermekkoruk egy részét. A szakértők szerint a különféle hiányok, amiket a parentifikáció miatt elszenved a gyerek, felnőve komoly akadályozó tényezőkké válhatnak, általában túlgondoskodó felnőttekké válnak, azonban mindig mások érdekeit, érzéseit veszik figyelembe, azokat helyezik előtérbe a sajátjaikkal szemben. Bármit képesek megtenni azért, hogy szeretteiket boldoggá tegyék, de a saját boldogságukra alig figyelnek. Gyakori, hogy intimitási problémákkal küzdenek vagy társfüggő kapcsolatokban találják magukat. Ezek gyakran olyan nehézségek , amiket nehéz egyedül orvosolni, ezért nem szégyen, sőt, szükséges is szakemberhez fordulni segítségért. Aki parentifikált gyermekként nőtt fel, fontos tudatosítania magában, hogy ő nem tehet semmiről. Ha van rá mód, egy őszinte beszélgetés a szülőkkel sokat segíthet, de ez ritkán tud megvalósulni. A negatív hatások leghatékonyabban pszichológus segítségével oldhatóak fel.
(Kiemelt kép: Getty Images)
