Milyen hobbi illik hozzám? Vagy inkább, egyszerűbben: Mi a hobbid? Ez a kérdés csak az önkéntes karanténban merült fel bennem. A kérdésre utoljára  kb. 8 évesen válaszoltam őszintén, amikor szép, kerek betűkkel levelet írtam első (és egyben utolsó) levelezőtársamnak, Claudia F.-nek az ausztriai Gänserndorfba. Akkoriban könnyen jött a válasz: mi a hobbid? Olvasás, úszás, biciklizés, teniszezés, síelés, rajzolás. Dehát nincsen gyerek hobbi nélkül – amíg nem nyomja vállunkat a felnőtt lét, bőven van időnk ilyesmikkel szórakozni. Meg ugye most, a karanténban.
Azóta, noha folyamatosan végzek dolgokat kedvtelésből, eszembe sem jutott, hogy volna hobbim. Kisebb rémülettel merült fel bennem: lehet, hogy nincs is?
Hobbi az, amit az örömszerzés és a kikapcsolódás miatt végzünk, amihez nem fűződik  anyagi érdekünk. A hobbi segít legyőzni az unalmat, erősíti a társas kapcsolatokat. Sikerélményt ad. Növeli a magabiztosságot és az önbizalmat. Szélesíti a látókört, kihívásokat támaszt felénk, amelyek legyőzésével többek leszünk. Jól hangzik. Hobbi az, amitől flow-élményünk van. Ez ugyebár az elme működésének egy olyan állapota, melynek során teljesen elmerülünk abban, amit éppen csinálunk. A hobbi tehát valami, ami örömmel tölt el bennünket, amiben feloldódunk. Vannak cégek, ahol előny jelent, ha az ember a CV-jében hobbit is feltüntet. A szakemberek azt mondják, hogy a HR-osztályon különösen a kitartást igénylő hobbit birtokló (a hobbit birtokoljuk egyáltalán?) pályázókat kedvelik, hiszen mint tudjuk, a kitartás erény, amelyet valószínűleg a munkában is kamatoztatnak majd. Állítólag a jógát is szeretik, elvégre egy jógás képes koncentrálni, uralkodni önmaga felett, biztos jó munkaerő, vagy legalábbis bírja a monotonitást. 

Lehet a munkám a hobbim?

Igen ám, de velem pont ez a híres flow-élmény történik munka közben (az esetek nagy részében) – fel is merült bennem az az eretnek gondolat, hogy nekem tulajdonképpen a munkám a kedvenc hobbim. Egyszer volt csak az elmúlt évek során, hogy ez szóba jött valakivel, meg is kaptam, hogy pfú, micsoda lelki fejlődésében megrekedt, sekélyes ember vagyok. Most erre mondhattam volna, hogy szerintem meg az sekélyes, hogy az illető olyan munkát választott, amit tehernek él meg, ami mellé plusz tevékenységet kell választania, hogy kiteljesedjen. Touché.

Ha fogorvos lennék vagy mondjuk statisztikus, biztos nem lett volna baj számára, ha azt mondom, az írás a hobbim. Miután körbekérdeztem a környezetemben, ahol is igen magas a kreatív munkát végzők aránya, arra jutottam, hogy nem velem van a baj, mert főleg a sajátomhoz hasonló válaszokat kaptam. (Vagy mindannyiunkkal probléma van, de akkor az már a szociológia tárgykörébe tartozik.) Azt az egyszerű következtetést vontam le ebből, hogy

aki olyan munkát végez, amelyhez a kreativitását kell használni, kevésbé foglalkozik a hobbikérdéssel, hiszen nem marad benne hiányérzet egy-egy nap végén.

A hobbinak arról kellene szólni, hogy ha hiányzik valami az életünkből, azt megpróbáljuk általa belecsempészni. Tehát ha csak egzakt dolgokkal foglalkozom a munkában, de vágyom a finomságra, a művészetre, akkor a mentális jólétem érdekében igenis legyen egy hobbim, amellyel ezt kiélhetem. A hobbi esszenciája, hogy tudjunk és merjünk időt áldozni arra, amit igazán élvezünk. De ha adott esetben én jól elvagyok magamban, és feltölt az az idő, amit elmélkedéssel, olvasgatással töltök, miért is kell mindenáron hobbit találnom? Lehet egyáltalán keresni, vagy csak olyasvalami lehet, ami automatikusan jön belőlünk?

Kedvtelés, hobbi vagy rutin?

Szóval 8 éves korom óta elég sok idő eltelt anélkül, hogy bármit is hobbinak hívtam volna. Gimnáziumban és egyetem alatt színjátszóztam, ez megtette hobbinak. Aztán később és persze most is elég sok mindent csináltam kedvtelésből (rádióztam, magazint alapítottunk a barátaimmal, ilyesmik), ezeket viszont már egyáltalán nem helyeztem a hobbi kategóriába, voltaképpen nem is gondolkodtam semmiféle kategóriában. Aztán ott van a sport. Nem csak a tevékenység öröméért űzöm – ez egy automatizmus, az élet része, csinálni kell, ahogyan a fürdést és a fogmosást. Hobbim a síelés – de

hogy volna hobbi az, bármennyire is imádom, amit évente legjobb esetben is két alkalommal űzök?

365 napból jó, ha 10-et pályán töltök – elég gyér. Persze ez már pénzkérdés, gyakran szabnak gátat hobbijainknak az anyagiak. Egyébként az utazás is egy ilyen hobbim. Szeretek főzni is. Most ez akkor hobbi volna? Mivel nem kényszerből teszem, és képes vagyok sok-sok percet recept kereséssel, majd a megtalált recept személyre szabásával tölteni, energiát fektetni abba, hogy csinosan tálaljam (nyilván le is fotózom), akár még rá is foghatjuk. Mégsem jutna eszembe ezt az obligát tevékenységet hobbiként megnevezni. Sok időt töltök olvasással, szeretek sötét, skandináv krimisorozatokat nézni. Hobbi volna? Hát, nem tudom. Pedig a hobbi fontos, tanulmányok is kimutatták, hogy akinek hobbija van, annak célja is van, életöröme, következésképpen tovább is fog élni. Persze lehet, hogy ez idős korban érvényesül inkább, amikor a hobbi, vagyis az, hogy valamiben értelmet és élvezetet találunk, az élet mozgatórugójává válik, hiszen amíg van érdeklődésünk, van életkedvünk is.

„Nincs időm” és hasonló hazugságok

A felnőtt emberek gyakori kifogása az, hogy nincs idejük. Hiszen (normális esetben és önkéntes karanténban is) a teendőink sokat kivesznek belőlünk, úgy dőlünk ágyba, hogy még csak eszünkbe sem jut, hogy ma nem fordítottunk időt a hobbinkra – vagyis saját belső szükségleteinkre. A Psychology Today nevű pszichológiai site cikke szerint ez azonban sokkal inkább egy kifogás, ami inkább arról szól, hogy habitusunkká válik az időpazarlás, amellyel csupán az elfoglaltság illúzióját keltjük. A második leggyakoribb kifogás, hogy nincs pénz a hobbira. Ez sok sebből vérzik, hiszen nemcsak az említett síelés, a sportkocsik gyűjtése vagy a vitorlázás lehet hobbi. Könyvklubot alapítani, hímezni, kötni, kenyeret sütni, túrázni, sakkozni, interneten nyelveket tanulni nem kerül sokba. Kár, hogy egyik sem érdekel. De mondjuk imádom a parfümöket, szépen gyarapszik a 2, 5 és 10 ml-es üvegcsékbe kimért niche parfümjeim tábora, amelyeket egész üvegükben nyilván soha nem tudnék megvenni. (A parfümök iránti szenvedélyes rajongásom eredménye ez a cikk is, ami a 90-es évek ikonikus illatait idézi fel.) Szeretem őket szaglászni, olvasgatni róluk, boldogan gyűjtögetek egy hőn áhított darabra. Hobbi? Még az is lehet.

Mindenesetre ez a hobbi-kérdés olyasminek tűnik, amit a társadalom egyszerűen elvár tőlünk, mármint azt, hogy legyen.

Beírtam a Google-ba, hogy „baj, ha nincs hobbim?” – angolul és magyarul is rengeteg fórumot dobott fel a kereső, ahol az emberek erről diskurálnak – ebből is látszik, hogy sokan nyomásként élik meg, hogy a hobbi olyasvalami, ami ideális esetben minden jóravaló polgárnak van. Én arra jutottam hobbikérdésben, hogy nem baj, ha nem nevezel annak semmit – addig, amíg végzel dolgokat azok élvezeti értéke miatt.
Ez most persze nem nagy megfejtés, de talán nem is kell ezt megfejteni, és legfőképpen rágörcsölni nem kell. Csak élvezni az életet, hobbival vagy anélkül.

(Kiemelt kép: Unspash/Brent Gorwin)