Keveházi Krisztina és édesanyja, Bán Teodóra is ugyanazt a hivatást választotta, és az alkatuk, a pillantásuk is nagyon hasonló. De másféle lélek lakik bennük, és más a legfontosabb az életükben. Keveházi Krisztina a gyerekeiért él, azóta nem táncol, hogy a középső gyermeke megszületett. Édesanyja sokat segít neki, és nagymamaként is helytáll, de csak azután, hogy végzett üzletasszonyi teendőivel.

– Amikor legutóbb találkoztunk, azt mesélted, egy balettiskoláról álmodsz.

– Az még mindig csak álom. Ha belevágnék, akkor épp a napnak abban a szakaszában kellene tanítanom, amikor egyébként a saját gyerekeimmel is lehetnék. Önző vagyok, és inkább velük szeretnék addig foglalkozni, amíg szükségük van rám. Úgy is megoldhatnám persze, hogy felveszek más mestereket az iskolába, de az szerintem nem volna az igazi. Mert mindent, amit csinálok, vagy szívvel-lélekkel csinálom, vagy sehogy. Egyelőre nem tudnám így megosztani magam.

– Édesanyád is ilyen volt?
– Engem a nagymama hozott-vitt, amíg óvodás és kisiskolás voltam, de édesanyám mindig rohant haza hozzám. Aztán bekerültem nyolcévesen a balettintézetbe, és ott este hat-hét körül végeztünk, vagy még később. Anyunak a munka volt a mindene, ez most is így van, ő szuperszonikus, huszonnégy órákat tud dolgozni egyvégtében.

– Ezért is próbálsz meg te másképp élni?
– Amíg csak Jázmin volt, egy gyerekkel viszonylag könnyen tudtam dolgozni, meg lehetett szervezni, hogy mindig hozza-vigye valaki az óvodából, később az iskolából. Jázminnal még mi is megoldottuk, kétéves korában visszamentem táncolni. Hol a férjem, Dávid ment érte, hol édesanyám, hol én. Bár akadtak nehéz élményeim ezzel kapcsolatban, például, amikor nem ismertek meg a lányom óvodájában. Egyszer ültünk az anyukákkal egy rendezvényen, Jázmin az ölemben, és megkérdezte közben tőlem valaki, hogy te is ismered Bán Teodóra kislányát? Mondtam, hogy igen, én szültem.