Mióta ismeri az emberiség a maszkot? Ősidők óta, mai tudásunk szerint nagyjából húszezer esztendeje. Csak akkor még egészen más volt a rendeltetésük. Egyrészt misztikus: kapcsolatot teremteni elődeik szellemvilágával, másrészt praktikus: megfélemlíteni, elűzni a rájuk törő ellenséges hordákat és nagyvadakat.
Mivel a természettel még szorosan együtt élő, vadászó ősember hitt a halálon túli életben, magára húzta az elejtett állat bőrét. Abban a hitben, hogy a zsákmány benne él tovább, átörökítve az erejét és a bátorságát is.  Életet varázsoltak a halálból, erre utal az is, hogy halotti maszkok voltak az első álarcok. A halottak arcvonásait viselő maszkok segítségével  idézték meg – rituális szertartásokon – az elhunytak szellemét. Ha végiggondoljuk, mi rejtőzik a ma is használatos sokféle rendeltetésű álarcok mögött, rájövünk, hogy a természet két megmásíthatatlan törvénye: az élet és a halál. Az ősi maszkok mágikus kisugárzása máig nem halványult el: újjáéled a a farsangi karneválok pogány életörömében, ahol mindig felbukkan valahol a Kaszás alakja is – valamint a művészetekben.

Maszkos rituáléktól a „Pestisdoktorig”

A színjátszásban iskolát teremtő görög dráma kezdetben ősi, maszkos rituálé volt. Ma már nélkülözhetetlen eleme a modern, színházi előadásoknak. Pogány rítusokból nőtt ki az olasz reneszánsz vérbő színházi műfaja, a Commedia del’ Arte, amely villámgyorsan meghódította Európa színházait. Indonéziában, Indiában, Japánban ősidők óta használtak maszkokat, ezek a mai napig fennmaradt vallási, családi rituálék mágnesként vonzzák a turistákat. Dél-Amerika, Afrika törzsi kultúrájában még mindig találunk olyan helyeket, ahol maszkokkal gyógyítanak, vagy varázsolnak: leveszik a rontást, kiűzik az ártó szellemet a hozzájuk forduló páciensekből.

Állítólag, aki hisz ebben, annak jobban használ az orvosságnál. Valami lehet benne, mert természetes anyagokkal – gyógyfüvekkel, masszázzsal – gyógyítanak, és akad olyan varázsló is, aki  orvosi diplomával is rendelkezik. Ám a lélek vagy a test gyógyulásához ma is szükséges – lenne – a bánásmód, a száraz tényekkel való szembesítés helyett több empátia. Mi, felvilágosult európaiak csak mosolygunk a fekete varázsló álarcos bűvészmutatványain – ebből vesz új, modern gyógyító eszközöket a pálmafedeles kunyhójában kialakított rendelőjébe. Amikor leveszi a maszkját, átváltozik: egy rokonszenves, jókedvű fiatalember áll előttünk, aki ráadásul magyarul beszél – nálunk szerzett orvosi diplomát. Mégis úgy döntött, hogy hazajön, itthon, a népének nagyobb szüksége van rá, mint bárhol a világon. Hivatásból visel más arcot, mert a helyiek lelkét nehezebb lenne megérinteni egy kis misztikum nélkül.
Ez a maszkok mágiájának titka. Velence karneváljai  azért népszerűek mindmáig,  mert mindenki azzá varázsolódhat, amire vágyik. A szürke hivatalnokból rettegett kalóz lehet, a csúnyácska tiniből végzet asszonya, a neves ügyvédből „Pestisdoktor”. És itt elérkeztünk az emberiséget évszázadokon át megtizedelő járványok sokára kitalált védőeszközéhez, a fertőzéstől megóvó maszkokhoz. Ennek első fecskéje volt a pestisdoktor. Hosszú csőrével, fekete szemüvegével az egyik legbizarrabb és legkönnyebben felismerhető figurája a velencei karneváloknak. A maszk története a 17. században élt Charles de Lorme  francia orvos nevéhez fűződik, állítólag ő viselt először ilyen maszkot, hogy megvédje magát a fertőzéstől.

Olaszország – XVII. Század. A pestisdoktor viaszos kabátot, egyfajta védőszemüveget és kesztyűt viselt, a maszk csőrében aromás anyagokat tartottak. Róma, 1656. (Fotó: DEA PICTURE LIBRARY/De Agostini via Getty Images)

Forradalmi változás: karantén, védőoltás és maszk

Arra már az ókorban is rájöttek, hogy a fertőzéseket  szabad szemmel nem látható dolgok, valamilyen „apró magocskák” terjesztik, de azok leküzdésére csak a 19. században kaptak választ. Az 1870-es évek végén született meg a bakteriológia tudománya, amely lehetővé tette a mikroorganizmusok mikroszkópos kimutatását. Ekkor jelentek meg az első gyógyszerek és vakcinák, kivéve a himlőt: az ellen már a 18. században felfedezték – véletlenül – a védőoltást. A fekete himlő nemcsak félmillió emberéletet követelt évente, hanem örök nyomot hagyott a felgyógyultak jelentős részében.  Akinek pechje volt megvakult – mint például Kölcsey Ferenc a fél szemére – másokat egész életükre elcsúfítottak a sebhelyek. Hála a hatékony védőoltásoknak, ez az egyetlen ragályos betegség, amelyet sikerült kiűzni bolygónkról. Sajnos ez nem mondható el a lepráról, a pestisről és az Európába csak 1830-től megérkező koleráról sem. Valamennyi létezik még a Föld távoli zugaiban, csak gyengült az erejük.
A régi korok embereit felkészületlenül érték az új, vagy a visszatérő fertőző betegségek hullámai, melyek akadálytalanul tarolhattak.  A 17. század végén már központi közegészségügyi rendelkezésekkel igyekeztek megfékezni a járványokat, de nem sokra mentek vele, mert heves ellenállásba ütköztek a lakosság részéről. Hiába rendelték el a karantént, mindig voltak lázadók, akik nem tűrték a bezártságot, és átszöktek a megyék, vagy települések körül felállított egészségügyi kordonokon. Sokan jobbnak látták eltitkolni a megbetegedésüket, mert komoly megélhetési gondot okozott a lakóhelyük lezárása. Javarészük mezőgazdaságból élt, és nem tudták betakarítani a termésüket. Súlyosbította helyzetüket, hogy a közösség is kivetette a betegeket.  Családokat űztek ki az  erdőbe és sorsukra hagyták őket. Az 1831-es első nagy hazai kolerajárvány idején szintén megélhetési gondok miatt tört ki a kolera lázadás, amikor az elkeseredett parasztok rátámadtak a földesurakra, orvosokra, papokra, a hatóság embereire. Őket vádolták ugyanis azzal, hogy az önkényes elzárással még nagyobb nyomorba süllyesszék a népet.
A l8. században  hazánkat tízévenként érték el nagyobb járványok, mint például  a tífusz, pestis, diftéria, himlő vagy vérhas, majd a kolera. Ekkor észlelték, hogy amikor a lakosság immunis lett valamelyik kórokozóra, az évtizedekre el is tűnt. Ha viszont olyan, védettséget már nem élvező vírus érkezett, újra fellángoltak a járványok. A maszk viselete nálunk nem terjedt el, pedig a velencei karneválról ismert feltalálója, az il Medico della Peste – vagyis a Pestisdoktor, már 1619-ben, elsőként leírta madárcsőrű maszkjának használatát és a fertőzés elleni védekezésre javasolt öltözéket. „A hosszú kabát alatt marokkói bőrből készült csizmát viselünk és puha pantallót, amely a nevezett csizmákhoz van kapcsolva, valamint puha, rövid ujjú inget, amely a pantallóba van tűrve. A kalap és a kesztyű is ugyanezen bőrből készült, a tekintetet szemüveg fedi” – írta a francia orvos, aki pontos leírást adott arról a védőöltözetről, amilyenek most jelentek meg nálunk is, korszerűbb változatban, a koronavírus ellen hősiesen küzdő orvosokon, ápolókon és kórházi dolgozókon. Charles de Lorme elégedett lenne művének 21. századi sikerével. Elvégre ő jött rá először, hogy önmagában a legtökéletesebb maszk sem elég, védőöltözet nélkül, amely már négyszáz évvel ezelőtt is kísértetiesen hasonlított egy modern vegyvédelmi alakulat ruházatára.  Csak akkor még  csőrös maszk foglalta el a gázmaszk helyét, az összefüggő alsó ruházat a doktor testét szigeteli el a külvilágtól, a kezét kesztyű, a fejét a kesztyű anyagából készült kalap védi a fertőzéstől. Már abban a korban is jelentős gyakorlati hasznot tulajdonítottak a maszkkal egybeépített ruházatnak, de a modern tudomány sokáig cáfolta ezt. Az idő azonban fényesen igazolta a pestisdoktorok módszerét.

A mandzsúriai pestis hozadéka

Az elmúlt században egymást követték az egyre félelmetesebb harci eszközöket bevető, véres világháborúk. Szerte a világban temetetlen holttestek hevertek, a kórházak megteltek sebesültekkel. A 19. század végén és a 20 század elején használatos maszkok nem feleltek meg a legújabb kihívásoknak. Az anyagból készült maszkok lazán takarták az orvosok arcát, de oldalt bármilyen vírus bejuthatott. Az orvosi maszknak nem volt célja a levegőben terjengő részecskék kiszűrése, csak az, hogy ne köhögtessen műtét közben. A légzőkészülék viszont szorosan illeszkedik az archoz, megszűrve a belélegzett levegőt. Az első ilyen  jellegű orvosi készülék az 1910-ben kitört mandzsúriai pestisnek köszönheti feltalálását.

1912: Hordágy cipelők készülnek a mandzsuriai pestis áldozatainak összegyűjtésére (Fotó: Hulton Archive / Getty Images)

A pestis hatalmas pusztítást végzett. „Apokaliptikus. Hihetetlen. A fertőzöttek 100 százalékával végez, senki nem éli túl” –  mondta Christos Lynteris, a St. Andrews Egyetem antropológia  tanszékének oktatója. A terület felügyeleti jogáért versengő Oroszország és Kína ekkor tudományos versenybe kezdtek, jól tudva, hogy aki először meggyógyítja Mandzsúria népét, azé lesz a hatalom. A kínai udvar  Lien-teh Wut helyezte a kutatás élére. Wu Cambridge-ben tanult, fiatal volt, a tudományos világ nem lelkesedett érte. Szerintük túl fiatal, a neve teljesen ismeretlen, nem alkalmas ilyen óriási feladatra. Ennek ellenére az ifjú kutatóorvos fontos felfedezést tett egy boncolás során: a betegséget nem bolhák terjesztették –  ahogy addig gondolták –, hanem a levegőben terjed.  Egy francia orvos, Gérard Mesny lenézően kinevette az elméletét és hogy még jobban megalázza Wut, maszk nélkül kezelte a betegeket. Két nap múlva belehalt a pestisbe.

Wu Lien Teh (Fotó:Wikipédia)

A kínai lapok tele voltak a  doktor szenzációs felfedezésével, és mire kitört az 1918-as spanyolnáthajárvány, a kínai orvos találmánya már hétköznapi munkaeszköznek számított. Többféle maszkkal is kísérleteztek a régióban, de Wu találmánya nyert, mert működött. Ráadásul könnyű volt kézzel előállítani, könnyen beszerezhető alapanyagokból.  Ezután mindenki maszkot kezdett viselni. Az újságok tele voltak maszkos emberekről készült fotókkal, divatba jöttek a a teljes arcot fedő, légszűrős maszkok, amelyek megállták a helyüket a két világháború hadszínterein.
Pedig még ezekben sem volt egyszerű műteni, pláne lövészárkokban vagy sátrakban, nem messze a csatatértől. Az üvegszűrőn át alig lehetett lélegezni, és a beszívott levegő is gyorsan felmelegedett a maszk alatt.
A második világháború után az amerikai kormány úgy döntött, hogy folytatják a kísérleteket. Ideje kifejleszteni egy könnyű, egyszer használatos, biztonságos porvédő maszkot az iparban. A 3M nevű cég 1972-ben kapott engedélyt a ma ismert N95-ös típus tömeggyártására. Még ez sem teljesen tökéletes, mert nagyon poros környezetben  nem tanácsos hordani nyolc óránál tovább. Ugyanis a kiszűrt részecskék betömik a lyukakat és egyre nehezebb lélegzeni bennük. A 90-es évek tuberkulózisjárványai újra visszatették a hangsúlyt az egészségügyre, a maszkok használatát illetően. Az N95-öst  klinikai szintre emelték, de az sem tökéletes. Ettől függetlenül, még mindig ez az egyik legjobb maszk, és csak száz év járványai kellettek a megalkotásához. Egyszerű, könnyű használni, de máris hozzáláttak a továbbfejlesztéséhez.

Szabad egy táncra?

Idén elmaradt a híres velencei karnevál. Elnéptelenedtek a máskor turistákkal tömött terek és utcák, teljesen kihalt lett a galambok és gondolák városa. A koronavírus hadat üzent a világnak, és nem kímélte meg sokunk szeretett Velencéjét sem. Talán négy-öt éve találkoztam egy csodálatos karneváli éjszakán az akkori Pestisdoktorral, aki civilben ügyvéd és ott élő ismerőseim barátja. Akkor senki sem gondolta, hogy hamarosan elindul vészt hozó útjára az új évszázad első legnagyobb, mindent felforgató járványokozója, a COVID-19. „Szabad egy táncra?” –kérdezte udvariasan a Pestisdoktor. Babonás vagyok és fájós lábamra hivatkozva nem vállalkoztam a táncra. Mégis volt egy baljós előérzetem. Hogy valami rossz fog történni. Sajnos, igazam lett. Most én hívom maszkabálra olvasóinkat.  Képzeljük el, hogy egy Fellini filmhez hasonló jelenetben felvonulnak a maszktörténet szereplői.  Az élen halad a Pestisdoktor, mellette Columbina a fél arcát eltakaró, arannyal, ezüsttel, kristályokkal és tollakkal gazdagon díszített maszkban, melyet pálcával tart az arca elé. Neve „kis galambot” jelent – ő nyitja meg  a karnevált látványosan: ugyanis kötélen ereszkedik le a velencei harangtoronyból, miközben  konfettit és szalagokat szór az őt ünneplő, ujjongó tömeg közé. Utánuk jönnek mind a maszk témában érintettek: feltalálók, katonák gázálarcban, orvosok, ápolónők, mindkét világégés hősei, orvosok maszkban és védőöltözetben a spanyolnátha idejéből, a sort mi zárjuk: betegek, gyógyultak, karanténosok és megint orvosok, ápolónők, kórházi dolgozók, bolti eladók, fiatalok, akik bekopogtattak az idős szomszédokhoz és megkérdezték: miben segíthetek? Mindenki az orrát-száját elfedő maszkban, kesztyűben, szigorúan betartva a másfél méteres távolságot. Szürreális látvány, mégis nagyon emberi. Mintha a járvány megváltoztatta volna az embereket. Türelmesebbek lettek, segítőkészek, fegyelmezetten alkalmazkodnak a kényelmetlen szabályokhoz és alig várják, hogy otthon letépjék a fullasztó maszkot, a kesztyűket és rohanjanak kezet mosni.
Hét igen, most valóban vigyázunk magunkra és egymásra. Tartsuk meg ezt a jó szokásunkat a járványok elmúltával is.

(Kiemelt kép: Getty Images)