A járványhelyzet sok furcsa változást hozott, az egyik, hogy az „ezek a mai fiatalok” frázis helyett sokkal többet hallani, hogy „ezek a szófogadatlan öregek”. A felületes szemlélő azt gondolhatja, hogy kiéleződött a generációk közötti feszültség. Szerencsére a helyzet egyáltalán nem olyan rossz, és mindannyian nyerünk azzal, ha teszünk is érte, hogy még jobb legyen.
Az internetes mémek gyakran hihetetlen gyorsasággal és érzékenységgel tapintanak rá mindarra, ami a levegőben van. A járvány kezdetén az egyik legnépszerűbb téma az volt, hogy „régen anyám mondta, hogy nem mehetek sehova, most én mondom neki ugyanezt”. Míg ebben a feldolgozásban érezni a féltő gondoskodást, addig sok egészen bántó vélemény is napvilágra került, időseket inzultáltak a piacon, a boltban, amiért egyáltalán kimerészkedtek.
Problémás gyerek szindróma
– Nem szabad, hogy az utcán társalgó idősekkel kapcsolatban beleessünk a problémás gyerek szindrómába – kezdi Sárvári Györgyi meseíró, pszichológus. – Amikor több testvér közül az egyik nehezen kezelhető, akkor a figyelem kilencven százaléka rá irányul, miközben ott vannak a többiek is. Rengeteg nyugdíjas hallgat a gyerekeire és arra, amit a rádióban, tévében mondanak, ők alkalmazkodnak az új szabályokhoz, és az otthonukban próbálják türelmesen kivárni a járvány végét. És ne felejtsük el, hogy milyen sok hatvanöt év feletti dolgozik most is az egészségügyben, a kereskedelemben, a postán, nekik rengeteget köszönhetünk. Mellettük ott egy egészen szűk réteg, amelynek a tagjai kimennek az utcára, ezért jobban szem előtt vannak. Meg kell értenünk, hogy a magány és a társas izolálódás is rizikó, amiben az idősek mentálisan sérülhetnek, és ez az egészségükre is kihathat. Ezért kell őket a megértés felé tolni, ugyanakkor, ha odáig fajulnak a dolgok, akkor senkinek nem lesz választása, ahogyan azt több ország esetében már látjuk: mindenkinek otthon kell maradnia parancsszóra. Jobb együttműködni és nem eljutni idáig, ha nem muszáj.
– Egy idős ember számára olyan pszichés teher izolálódni, hogy ahhoz képest a halál esélye sem annyira sokkoló, hiszen azzal jó ideje együtt él – folytatja a pszichológus. – A barátai közül sokan már meghaltak, ő maga megélt nagyon komoly veszteségeket, és nem akarja magát elzárni, mert nem tudja elviselni, hogy senki ne szóljon hozzá. Bele kell képzelnünk magunkat az ő élethelyzetükbe ahhoz, hogy segíteni tudjunk. Pár évvel ezelőtt krízispszichológusként dolgoztam az árvíznél. Meg kellett győznünk a házukat elhagyni nem akaró idős embereket, hogy működjenek együtt, jöjjenek velünk, hogy biztonságban legyenek. Jó beszélőkém van, de a néni, aki nekem jutott, csak nem akarta beadni a derekát. Minden érvemet bevetettem, már majdnem elindult velünk a csónakhoz, aztán visszatáncolt. Végül nagy nehezen beszállt a csónakba, én meg büszke voltam, hogy sikerült. Míg várakoztunk, egyetlen pillanatra szem elől tévesztettem, és már sehol sem volt. Mire észrevettem, már csak a távolodó alakját láttam, ahogy a majd derékig érő vízben megy vissza a házához, nem lehetett megállítani. Sokszor álmodtam a nénivel, ahogy lassan, makacsul lépkedett hazafelé. Sokkal nagyobb veszélybe került így, hogy velem jött, majd visszament, mint ha hagytam volna eleve otthon, és átvészelte volna azokat a napokat a házában, ahol a saját világa minden abszurditása ellenére neki mégis biztonságot jelentett. Követni kell a szakmai irányelveket, de azok erőszakos betartatása és a megalázás, fenyegetőzés helyett hatékonyabb a párbeszéd, a nyitottság, ha megpróbáljuk megtalálni, mi az a megoldás, ami mindenkinek jó lehet.
