Az egyik legnagyobb örömünk, hogy látjuk a gyerekeinkben továbbélni önmagunkat és a társunkat, azt az embert, akit feltehetőleg a legjobban szeretünk. Most két olyan szülőt mutatunk be, akik petesejt-, illetve hímivarsejt-donáció segítségével válhattak szülővé, ami azt is jelenti, hogy le kellett mondaniuk a vér szerinti gyerekek megszületéséről. Vajon milyen ezt férfi ként, és milyen nőként megtapasztalni?

Petra: a csodát éltem át

– A férjemmel későn találkoztunk, már harmincöt éves voltam, amikor megismerkedtünk – meséli Petra. – Természetesen szerettünk volna gyermeket, de a megoldás nálunk egyáltalán nem jött magától értetődően. Hat év alatt összesen kilenc elvesztett terhességet kellett feldolgoznom, amiből hat lombik volt, három spontán terhesség. Óriási nyomás nehezedett rám, és a párkapcsolatunkra is. A legnagyobb segítséget a család és a barátok jelentették, akik előtt őszintén felvállaltuk a nehézségeinket, mert ez rettentő megterhelést jelentett lelkileg és fizikailag is. Nagy szükségem volt rájuk, mert minden egyes lombik előtt újra és újra fel kellett építenem magamban a reményt, amit aztán kilencszer veszítettem el. Az orvosok nem találtak semmilyen fiziológiás elváltozást, és ezért az életkoromra hivatkoztak, pedig nem voltam annyira idős. Végül csökkent petefészek- kapacitásról beszéltek.

– Nem merült fel pszichés ok?
– Amikor édesapám meghalt, a többszörös veszteség feldolgozása miatt kértem pszichológus segítségét, és az üléseken nagyon sok minden szóba került. De lélektanilag sem találtunk olyan okot, ami ezt indokolta volna, nem történtek az életemben nagy traumatikus események, kifejezetten szerető családból származom.

– Mit tudtál a legnehezebben elfogadni?
– Nem értettem, mit követtem el, hogy nem lehetek anya, egyfajta önvádat éltem át.

– Hogy jutottál el ahhoz a gondolatig, hogy donor petesejt segítségével leszel anya?
– Egy sikertelen lombik után már majdnem kiléptem az ajtón, amikor az orvos utánam szólt, hogy meg kellene fontolnom a petesejt-donáció lehetőségét. Szinte sokkszerűen hatott rám ez a félmondatos javaslat, úgyhogy újabb féléves pszichológusi segítség következett. Addig nem is hallottam erről a lehetőségről, így gondolkodni sem tudtam rajta, pedig lehet, hogy nem vágtunk volna bele újabb és újabb esélytelen lombikkezelésbe, ha erről is kapunk információt. Utólag azért is hoztuk létre sorstársainkkal a donorbaba.hu oldalt, hogy mások ne járjanak úgy, ahogy én. Nem biztos, hogy mindenki számára ez a jó megoldás, de érdemes mindenkinek tudnia róla. A végére már annyira elfáradtam, hogy ha ez a lehetőség nem adódik, akkor végleg lemondtam volna a gyermekről. Donációval viszont elsőre sikerült.

– Nehezen tudtál lemondani a vér szerinti gyermekről?
– Sokáig nagyon nagy kérdést jelentett számomra, hogy én miért nem örökíthetem tovább saját magamat. Nehéz folyamat ez, mert az embernek a zsigeri ösztöneit kell átírnia. De aztán a vívódásaim során arra jutottam, hogy ha valóban családot, gyereket szeretnék, akkor engem ez a megoldás visz előre. Azt mondják, minden családba az a gyerek születik meg, aki oda van rendelve. A kislányom most már két és fél éves, szinte teljesen az édesapjára hasonlít, és ahogy az idő telik, úgy erodálódik a genetikai hasonlóság fontossága. Abban a pillanatban, ahogy megszületik, átveszi a főszerepet az élet, ugyanazt élem meg, mint minden más édesanya, éppúgy aggódom érte, figyelem, eszik-e, alszik- e, és rácsodálkozom, hogy létezik. A születésével a csodát éltem át. Az ember rájön arra is, hogy a genetika csak egy része egy gyermek örökségének, a másik része a szocializáció, ami talán még a genetikánál is meghatározóbb. Ennek köszönhetően az sem igaz, hogy nem láthatom benne önmagamat, mert a mozdulataiban, a mondataiban, a gesztusaiban mégiscsak engem visz tovább.

Ádám: a második pillanattól a miénk

– A mi történetünk azért is különös, mert már van egy közös, vér szerinti gyermekünk – meséli Ádám. – Nagycsaládra vágytunk eredetileg a feleségemmel, legalább négy gyerekkel, ezért szerettünk volna az első mellé testvért is. A kislányunk lombikeljárással született, hosszas küzdelem után, ezért nekünk a második gyerek születése sem számított magától értetődőnek. Mivel nem tudtuk, hogy a lombikkezelés eredményes lesz-e, ezért örökbefogadási procedúrába is belefogtunk, és már épp az igényünket kellett volna bejelentenünk, amikor a kislányom megfogant. Ez akkor egy kisebbfajta csodát jelentett számunkra. A feleségem ekkor már a negyvenedik évében járt. Amikor a testvér születése mellett döntöttünk, újabb lombikeljárások kezdődtek, de hamar kiderült, hogy ez már saját petesejttel és hímivarsejttel nem fog sikerülni.

– Ez azért elég nehéz pillanat lehetett. Hogyan sikerült ezt elfogadni?
– Elég elszántak voltunk mind a ketten a feleségemmel. Számomra körülbelül egy napig okozott fejtörést, hogy donor ivarsejtre lesz szükség. Át kellett kapcsolni magunkban valamit. Nekem azért sikerülhetett hamar, mert már nagyon sok mindenen túljutottunk ekkorra, az örökbefogadáson is gondolkodtunk, és ahhoz képest ez talán jobb megoldás, mert ez a gyerek már a második pillanattól kezdve a miénk lesz. Most ott tartunk, hogy embrióként várja a beültetést, amit a koronavírus-járvány miatt el kellett halasztani.

– Férfiként ezt a helyzetet nehezebb elfogadni?
– Azt gondolom, hogy férfi társaim többsége ezt az egész folyamatot, már magát a lombikkezelést, sőt az orvosi segítséget is a férfiassága csorbításaként éli meg, szégyenérzetet okoz, hogy nem tudnak gyermeket nemzeni. Ezért beszélni is sokkal nehezebb róla. Pedig ha sikerül nézőpontot váltani, és túl tudunk lépni a macsóságon, akkor ez működőképes lehet. Mi is nagyon sok mélyponton estünk át, ami a vetélésekhez, a sikertelenségekhez köthető.

– A mélypontokon mi segített át?
– Talán az, hogy mindketten optimisták vagyunk, nem a múlt sérelmein rágódunk, hanem azt nézzük, hogyan lehetne jobb. A sikertelen terhességek, a vetélések a feleségemet jobban megviselték, mint engem, ezért ő egy családterapeuta segítségét is kérte fél évvel ezelőtt. Ekkor tudatosodott bennem, hogy mindaz, ami történt, a feleségemet mélyebben érintette, és szüksége volt rá, hogy ezt feldolgozza. Nekem fura ezekről beszélni, mert nem ráztak meg annyira, mint őt. Az azonban világossá vált, hogy a dolgokat ketten kétféleképpen éljük át, és azt is fontos meglátni, a másik hogyan teszi ezt.

– Mennyire jelent majd kihívást ennek a kisbabának az elfogadása?
– A programban olyan donort választhattunk, aki a leginkább hasonlít rám. De azt hiszem, nem jelent majd nagy lelki feladatot, ez a baba ugyanúgy a mi gyerekünk lesz, ahogy a már meglévő kislányunk. Ugyanúgy meg szeretnénk majd adni neki mindent, szeretetben, figyelemben, anyagiakban, ahogy a nagyobbiknak. A testvérek pedig néha nagyon különböznek egymástól, még akkor is, ha ugyanabból a génállományból születnek. A gyereknek természetesen elmondjuk majd, hogyan született, de nem szeretnénk túlhangsúlyozni, nehogy kívülállónak érezze magát.

(Kiemelt kép: Getty Images)

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2020/18. lapszámában jelent meg.